Ezzel a fejezettel szeretnék minden kedves olvasómnak Boldog Karácsonyt kívánni! Igaz, nem lett ünnepi hangulatú, de azért történik benne egy-két dolog. :) Példának okáért, Ginnyék végre megtalálják a gyerekeiket, s eldől, hogy folytatják-e a küldetést, vagy nem, Anabella pedig talán új szövetségesre bukkant...

 

 

Vörös fénnyel köszönt a reggel, James Potter álmosan törölte meg a szemét, majd körülnézett: még mindig a sivatagban voltak. Nem csak egy rossz álom volt. A testvérei után tekintete a mellettük alvó erupmentre esett, s nem bírta tovább: elmosolyodott. Annyira hihetetlennek tűnt mindaz, ami az előző éjjel történt. Már az is kész őrület volt, hogy egy sivatagban kell harcolniuk a túlélésért nekik, akiknek mindig mindenük megvolt, de a tény, hogy megszelídítettek egy kifejlett erupmentet, teljesen elképesztő volt.
- Te meg mit vigyorogsz? – vetette oda ásítva Lily.
- Csak a helyzetünkön.

- Szerintem nem vicces az, hogy kitettek minket a semmi közepére.

- Túl fogjuk élni, Lily.
- Mi ez a hirtelen jött optimizmus? Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyen pozitív légy.

- Jogos, de tudod, amióta közös erővel betörtünk egy ilyen bestiát, kezdek hinni magunkban.

Lily nem szólt semmit sem, hanem az ő arcára is mosoly ült ki. Így üldögéltek sokáig egymás mellett, amikor is James végül izgatottan felpattant:

- Hé! Az a kaktusz nem iható?

- Tessék? – kerekedtek el a lány szemei. – Ez meg milyen értelmetlen kérdés?!

- Attól, hogy találtam magunknak egy szállító eszközt, még ne várj tőlem csodát. Fogalmazásban még mindig silány vagyok! Szóval, szerinted ihatunk annak a kaktusznak a levéből?

- Passz… nem értek a növényekhez.

James tekintete az alvó Albusra siklott.

- Sajnálom, testvér, de szomjasak vagyunk.
- Mire készülsz? – kérdezte gyanakvó mosollyal Lily.
James letérdelt öccse lába elé, majd lehúzta a fiú cipőjét, és megcsiklandozta a lábát. Albus megrázkódott, aztán a nevetéstől fulladozva ébredt fel.

- Hé, ne már! Hagyd abba! Ezt most mért csinálod?

- Na, végre – engedte el Albus lábát James. – Lehet inni a kaktusz levéből?

- Ha ki tudod nyerni belőle, akkor igen… de hol látsz te? – Albus nem fejezte be a mondatot, mivel bátyja a kaktusz irányába fordította a fejét. – Nézzük meg.

A három gyerek felállt, s elindult a tőlük pár méterre lévő növény felé. Ahogy közeledtek, úgy távolodott el tőlük a kaktusz.
- Mi a fene? Sokkal közelebbinek tűnt… - lihegte James, a nap már erősen tűzött.

- Félrenéztük, de menjünk már, mert tényleg szomjan halok.

Immár valósággal rohantak a kaktusz felé, de az egyre messzebbre került tőlük, s úgy tűnt, mintha el is homályosult volna. James és Lily mohón futottak a kaktusz után, de Albus megtorpant, s a térdére csapott.

- Álljatok meg! Ez csak egy délibáb!

Testvérei nem foglalkoztak vele.

- Álljatok meg, bolondok! Az csak egy délibáb! Csak a képzeletünk játszik velünk!

- Ez nem délibáb! Ha képzelődnék, akkor egy tavat képzelnék el! – erősködött James. – Ez egy kaktusz, csak vándorol…

- Nincsen vándorló kaktusz… sőt! Semmilyen kaktusz sincs, ez egy délibáb!

- És ha Alnak igaza van? – ragadta meg James kezét Lily. – Mi van, ha tényleg csak egy álomképet kergetünk? Nekem semmi kedvem rohangálni a melegben valami után, ami nem is létezik…

- Talán nem létezik, de lehet, hogy igen – javította ki James. – Én meggyőződöm róla!

- De, Jimmy!

James kiszabadította karját a húgáéból, s már futott is felfelé egy homokbuckán. Amikor elérte a bucka tetejét, megcsúszott, s legurult a buckáról.
- Jimmy! – sikította Lily, s már sietett is utána.
- Remélem, nem haragít magára egy újabb szörnyeteget – sóhajtotta Albus, s követte húgát.

James homokot prüszkölve törölgette az arcát, amikor valami keményet érzett a keze alatt. Felpillantott, s egy kis bungalóval találta szemben magát.
- Hékás, gyertek már ide!

- Mit találtál? – ordította Lily a bucka tetejéről. – Mi ez a vályog odú?

- Nem tudom – rázta meg a fejét James, s elindult az ütött-kopott faajtó felé.
- Ne menj be! Lehet, hogy van bent valaki! – intette Albus.

- Milyen jó hűs lehet odabent – ábrándozott James. – Hahó, van itt valaki?

Nem kapott választ.

- Halihó! Bemehetek? Hát jó… - James kinyitotta az ajtót, s belépett az odúba. Odabent sötét volt, s furcsa áporodott szag terjengett.

Kisvártatva a testvérei is megjelentek mögötte.
- Talán elő kellene vennünk a pálcáinkat – javasolta Albus.
- Nem rossz ötlet – biccentett James. – Lumos!

- Szerintem nem lakik itt senki sem már – állapította meg Lily az elhanyagolt, pókhálós szoba láttán.

- Igazad lehet.– Albus megérintette a szoba közepén lévő elszenesedett fadarabokat. – Itt gyújthattak tüzet, hogy éjszaka megmelegedjenek. Úgy vélem, hogy már hónapok óta elmehettek a lakók.

- Akkor mi beköltözhetünk! – vidult fel James.
- De előbb mindenképpen ki kell takarítanunk.

- Hát az valóban nem árthat – mondta James, miközben leporolta az ajtó mögött lévő komódot.

- Akkor mire várunk? – tudakolta Lily előreszegezett pálcával.

- Vágjunk bele! – egyezett bele Albus. – Legalább lesz hol laknunk.
- És mi lesz az én kis drágámmal?
- Milyen drágáddal? – hallatszott a Lily-Albus kórus.
- Az erupmentemmel!

- Jaj, James!

- Hagyjuk szegényt magára?
- Eddig is egyedül volt. Az erupmentek amúgy sem társas lények.

- Szegény kicsi James! – sápítozott James.
- Kicsi James? – hüledezett Lily. – Te magadról nevezted el?
- Mért? Kiről másról neveztem volna el? Még szép, hogy magamról!

- Szerintem előbb takarítsunk ki, aztán majd megbeszéljük kicsi James sorsát.

- Rendben van! Akkor kezdjük el, de nehogy elfeledkezzünk kicsi Jamesről!
- Nem fogunk – ígérte Albus.

 

***

Hatalmas bronzkapu magasodott előtte, amelyet egymással viaskodó sárkányok mozgó motívuma díszített. A kapu eltakarta az udvarra való belátást, így fogalma sem volt arról, hogy mi vár rá azon túl. Csak azt tudta, hogy a Steinhauser birtok rejtőzhet a kapu és a magas kőfal mögött. Egy kis ideig megbabonázva meredt a tűzokádó sárkányokra, amelyek észlelvén csodálójukat, abbahagyták a harcot, s farkasszemet néztek az idegennel. Volt valami a legmagasabb sárkány tekintetében, amely nem hagyta mozdulni, nem engedte el. Szinte teljesen megbénulva állt a kapu előtt, amikor is révedezéséből egy vidám hang zökkentette ki:
- Segíthetek, kisasszony?
Megfordult, egy bársonyöltönyös kobold állt előtte. A kobold látványa visszarángatta a valóságba. Végighúzta kezét a fekete talárján, majd így felelt:
- Mr. Steinhausert keresem.
- Be van jelentve?
- Nem tud az érkezésemről, még sohasem találkoztunk ezelőtt, de rendkívül fontos ügyben keresem – magyarázta a nő elbűvölő mosollyal.
A kobold elővett egy bronz sétapálcát, s három helyen megérintette a kaput, mire az halk nyikorgással kitárult. A nő már indult is volna befelé, de a kobold a sétapálcájával megállította. Már éppen kérdőre vonta volna eme alantas lényt, hogy hogy merészel az útjába állni, amikor a két kapuszárnyból tűzcsíkok röppentek ki egymással szemben, hosszú lángvonallal zárva el az útjukat.

- Nem olyan egyszerű ám ide bejutni, kisasszony.
- Azt látom – morogta a nő félig sértődötten.
A kobold halkan dudorászott valamit, mire a lángsorompó eltűnt, s ők végre beléphettek a birtokra.
- Üdvözlöm önt, kisasszony, a csodálatos Steinhauser birtokon! Én Eface vagyok, a birtok mindenese.
- Nagyszerű, akkor kérem, kísérjen Mr. Steinhauserhez.
A kobold a halántékához illesztette mutatóujját, majd behunyta a szemét. A nő érdeklődve figyelte azt, ahogyan sárga fény lengi körül a koboldot, majd fekete szemei kipattannak, s közli:
- Lord Steinhauser fogadja önt.

Az útjuk hosszú kőfolyosókon keresztül vezetett, amelyeket égő fáklyák világítottak meg. A séta alatt nem volt alkalma jobban szemügyre venni a környezetét, de nem is igazán érdekelte, hogy milyen is a híres Steinhauser birtok. Egy cél lebegett a szeme előtt: a maga oldalára állítani a világ legnagyobb párbajmesterét. Szüksége volt a férfi segítségére a mindent eldöntő ütközetben.

- Megérkeztünk – torpant meg egy bronzajtó előtt Eface, majd kinyitotta azt. – Lord, itt vagyunk.
- Hagyj minket magunkra, Eface – hallatszott a mágus rekedt, kemény hangja.
A kobold meghajolt a nő előtt, aztán köddé vált.
- Jó napot kívánok, Mr. Steinhauser. – A szeme előtt egy bársonyfotel háttámlája volt.
A férfi megfordult a fotellal, s végre szemtől szemben állhatott Dante Steinhauserrel, a világ legnagyobb párbajmesterével, egy élő legendával. A férfinak hosszú szőke haja, s markáns, már-már durva vonású arca volt. A fotelban úgy magasodott, mint egy óriás. Izmos testét olajzöld bársonytalár fedte, s kezében a varázspálcáját tartotta. Borostyánszemében furcsa igéző tűz lobogott. A nő akaratlanul a látvány hatása alá került. Ez a férfi nem volt kimondottan jóképű, de a legvonzóbb ember volt, akivel valaha is összehozta a sors.
- Úgy vélem, még nem találkoztunk – törte meg a csendet Steinhauser.
- Nem… még valóban nem. – nyögte a nő, aztán gyorsan elkapta tekintetét, s a bal falat beborító könyvespolcra nézett. – Anabella Watkins vagyok, a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző igazgatója.
- És mit akar tőlem? Nekem semmi közöm a Roxforthoz, és nem is akarom, hogy közöm legyen hozzá valaha is.
A férfi mogorvasága bántotta Anabella fülét.
- Nem a Roxfort miatt jöttem, annál sokkal fontosabb ügyről van szó.
- Akkor talán üljön le.
Anabella helyet foglalt a férfival szemben egy másik bársonyfotelban.
- És miről lenne szó?
- Tudja, Mr. Steinhauser…
- Dante, hívj Danténak.
Anabellát kicsit felbőszítette a férfi tapintatlansága, de elragadó mosollyal folytatta:
- Rendben van, tudod, Dante, Nagy- Britannia egy új korszak küszöbén áll, elengedhetetlen a változás, csakhogy a társadalom néhány pusztító eleme ellen akar állni.
- Tehát háború lesz.
- Igen, sajnos – próbált szomorú arcot vágni a nő. – Mi jót akarunk, egy új és erős varázslótársadalmat, de ezek az elemek csak hátráltatnak minket. Én azért fordultam hozzád, mert te vagy a legjobb harcos az egész világon, s üzletet szeretnék neked ajánlani.

A férfi szórakozottan végigmérte a nőt, majd tekintete Anabella száján akadt meg.
- Jól tudom, hogy miben mesterkedsz, drága Anabella.
Anabella megütközve nézett rá.
- Idejössz Nagy-Britanniából, szépen mosolyogsz, előadsz nekem egy ilyen „nincs más választás” - jelenetet, s azt hiszed, hogy majd én jó kutya módjára ugrani fogok. Hát nagyon tévedsz. Engem teljesen hidegen hagy a népek harca, megvívtam én már a saját csatáimat, s nem hinném, hogy rá tudnál venni arra, hogy részt vegyek benne.

- Mindennek meg van az ára – jelentette ki a nő csábosan, miközben az íróasztalra könyökölt, s így láttatni engedte dús kebleit.
Dante felkacagott.
- Szépséges Anabellám, ha tálcán kínálnád fel magad, akkor sem tudnál rávenni, hogy segítsek.
- Nem értem, hogy miért vagy ilyen elutasító, még végig sem mondhattam azt, amit akartam…
- Gyűlölöm a csatározásokat, belefáradtam mindbe. Engem nem érdekel más, csakhogy mindenki hagyjon békén.
- Mégis kiképzőiskolát működtetsz itt.
- Valóban megesik, hogy tanítok ezt-azt olyanoknak, akik nekem tetszenek, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudok szépen csendben ellenni egész nap az unikornisaimmal.

- Furcsállom, hogy egy ilyen határozott férfi csak úgy felhagyjon minden izgalommal.
- Elegem van az izgalmakból, de, hogy lásd, nem vagyok olyan tahó, megengedem, hogy feltedd az ajánlatodat.
Anabella legszívesebben megölte volna a férfit abban a szent percben, de erőt kellett vennie magán.
- Szeretnénk, ha kiképeznél egy hadsereget. Bármit megkapnál érte cserében, bármit.
A férfi úgy tett, mint aki elgondolkodik, aztán ezt kérdezte:
- Kikből áll az a híres sereg? Ifjú titánokból? Netán veterán aurorokból?
- Inferusokból.
A szó hallatán a férfi szemei elkerekedtek, arca falfehér lett.
- Inferusokból? Micsoda képtelen ötlet! Azok irányíthatatlan kis bestiák, hogy képezhetném én ki őket?!

- Pálcával felszerelt inferusok, amelyek az én hívó szavamra bármit megtesznek – jelentette ki Anabella büszkén.
- Kicsit durva megoldás egy sereg inferust zúdítani a lakosság nyakába, nem?
Anabella közelebb csúszott a férfihoz.
- Drága Dante, azt hiszem az első perctől fogva átláttál rajtam. Jól tudod te is, hogy Nagy- Britannia csak a kezdet, a cél az egész világ.
- Világhódítás?
- Pontosan. Előtted felesleges köntörfalaznom, a világot akarom, kevesebbel nem érem be. Gondolj csak bele, segíthetnél egy ilyen nagyszabású terv megvalósításában. Mint mondtam, bármit kérhetsz cserébe, a határ a csillagos ég.
- Ez elég hízelgő ajánlat, de nem értem, hogy miért kell a segítségem valakinek, akinek máris hatalmas pusztító erő van a birtokában.
- Nekem nincs időm mindenre, s emellett azt akarom, hogy a gyermekeim a legjobb kiképzést kapják. Mit gondolsz, Dante?
- Azt, hogy neked elment az eszed.

Most Anabellán volt a sor, hogy nevessen. Hosszú, éles kacaj töltötte meg a szobát.
- Egy embert ismertem, akinek ilyen képtelen ötletei voltak, illetve kettőt, de még ők sem mertek ilyen messzire menni.
- És kik voltak azok?
- Gellert Grindelwald, és Tom Denem.
- Tom Denem, vagyis, ahogy jobban megérdemli: Voldemort Nagyúr, az apám. Mindent tőle tanultam.
- Mindig is támogattam annak az ötletét, hogy az őrülteket ivartalanítsák – jegyezte meg a férfi. – A szörny csak szörnyet szül.
- Ezt most bóknak veszem.
- Pedig nem annak szántam.
- Akkor ezek szerint visszautasítasz? – Anabella szemén gyilkos fény cikázott át.

A férfi elgondolkodva meredt a nőre, majd végül így szólt.
- Maradjunk annyiban, hogy átgondolom. Adj nekem két hónapot.
- Az rengeteg idő…
A férfi felállt, majd megkerülve az asztalt a nő mögé állt, s lágyan belesúgta a fülébe:
- Talán megéri befektetni egy kis időt a nagyobb haszon reményében, nem gondolod, Anabella?
A nőt kirázta a hideg, nem tudta, hogy mi történik vele, de még sohasem volt rá ilyen hatással senki sem.
- Rendben van, két hónap múlva visszatérünk rá. – A nő lelke mélyén egy kígyószerű szörnyeteg csalódottan gömbölyödött össze. A vacsora ma is elmarad.
 

***

- Szegénykéim, biztosan nagyon éhesek már! – sápítozott Ginny, amikor Samir elvitte őket arra a részre, ahol kitette a gyerekeket. – Egyedül lenni egy ilyen szörnyű helyen! Ez mind a maga hibája!

- Elég legyen ebből, inkább keressük meg őket – mondta Harry, s a kezében lévő kristályingára nézett. – Biztos, hogy ezzel megtaláljuk őket?
- Biztos, Mr. Potter – bólintott az arab.

Harry felemelte a varázseszközt, mire az észak felé mutatott.
- Arra kell mennünk – állapította meg Rufus Order. – Arra kell lenniük, ott a homokbucka mögött.

Felmásztak a buckán, s olyan látvány tárult a szemük elé, amire egyáltalán nem számítottak: James éppen egy kicsi tóba lógatta a lábát egy vályogház előtt, s úgy tűnt, nagyon élvezi a helyzetet.
- James! – Ginny üvöltve lerohant a buckáról.

A fiú meglepődve nézett az anyjára, s bekiáltott a házban tartózkodó testvéreinek:
- Hé, segítsen már valaki! Újra délibábot látok, de ezúttal anyámat!

Ginny a keblére ölelte fiát, aki alig kapott levegőt a nő szorításától.
- Hé, Al, az lehetséges, hogy a délibáb átölel?
Albus kisietett az ajtón, s amikor megpillantotta a rég nem látott ismerősöket, mosolyogva így szólt:
- Szerintem most nem képzelődsz, James.
- Albus – szólt fiához Harry.
- Apa! – A fiú átölelte az apját. – Már jól vagy, látom.
- Igen, rendbe jöttem, de ti hogy vagytok?
- Remekül. Lily! Gyere ki! Itt vannak apáék!
- Miket hablatyolsz itt össze-vissza? – tudakolta a lány. – Anya! Apa!
A Potter család öt tagja forró ölelésben vált eggyé újra.
- El sem hiszem! Mit kerestek ti itt? – kérdezte Lily.
- Értetek jöttünk – felelte Ginny. – Jöttök velünk haza most azonnal. Miért nem mondtátok el, hogy ez a bolond vén csirkefogó mire vett rá titeket? Tudnom kellett volna!

- Hát… - A gyerekek egymásra néztek.
- Mindegy most már. A lényeg az, hogy együtt vagyunk újra, és hazamegyünk. Minden olyan lesz, mint régen.
- Mint régen? – sandított az apjára James.
- Mint régen.
- Szerintem már semmi sem lesz olyan, mint régen.
A testvérei érdeklődve fordultak Jameshez.
- Nem adhatjuk fel most, ennyi küszködés után.
- Zöldségeket beszélsz, fiam, biztosan napszúrást kaptál – simogatta James arcát Ginny.
- Nem, anya, jól vagyok. Folytatnunk kell a kiképzést, hogy bosszút állhassunk Anabellán.
- Neked nem kell senkin sem bosszút állnod – mondta Harry lágyan. – Majd mi elintézzük ezt.
- Úgy, mint a múltkor? – vetette oda James élesen. – Ha jól emlékszem, akkor hetekig csak vegetáltál.
- Azért az az ügy nem volt ilyen egyszerű…
- Csak azt ne mondd, hogy a körülmények áldozata voltál! – gúnyolódott James. – Jaj, szegény apám.

Ginny gondterhelten a férjére nézett, aki elfojtotta magában a fia megjegyzéséhez illő választ.
- Hagyjuk ezt most, fiam.

- Szerintem pedig menjünk vissza az oázisba, és egy isteni burek mellett vitassunk meg mindent – vetette fel az arab.
- Samir barátomnak igaza van, ha továbbra is itt maradunk, akkor mindannyian napszúrást fogunk kapni. Mellesleg, mi ez a hely? – bökött a bungaló felé Order.
- Nemrég találtuk, egy elhagyatott ház, de rendbe szedtük ám, s James talált egy kis vízforrást is – magyarázta lelkesen Albus.
- Csodálatos! – ragyogott fel az arab arca. – Ti aztán tényleg nagyon szerencsések vagytok! Megtaláltátok az egyetlen lakhelyet a környéken, s ráadásul még egy hétre elegendő vizet is felleltetek.
- Hát éppen ideje volt már, hogy Fortuna mellénk szegődjön – mondta James. – Akkor most elmegyünk? Pedig már kezdtünk hozzászokni a sivatagi léthez.
- Én azért nem bánom, hogy nem pókokat kell vacsoráznunk… - kezdte Lily.
- Pókokat?! – háborodott fel Ginny. – Merlin szakállára! Ez rettenetes! Az én kicsi bogárkáim pókokat ettek?

- Kemények ám a körülmények itt, anya, de kibírjuk – húzta ki magát James. – Különben is vissza van még jó pár nap, nem? Tudja, mester, a próbából.

- Felfüggesztjük a próbát.
- Úgy érti, befejezzük – javította ki Harry nyomatékosan, majd szeme vékony réssé szűkült össze, mivel egy rinocéroszra hasonlító lényt vélt felfedezni, amely egyenesen feléjük tartott. Előkapta a pálcáját, miközben gyerekeit maga mögé terelte.
- Mit a fenét csinálsz?! – szörnyülködött James.
- Ez egy kifejlett erupment, ne mozduljatok!

- Ne merd megátkozni! Ő kicsi James!

- Kicsi James? – kérdezte Harry zavartan.
- Kiábrándító átkot szórtam rá, így rá tudtuk venni, hogy afféle lóként üzemeljen – tájékoztatta Albus.
- Megszelídíteni egy erupmentet? – füttyentett az arab. – Ez igen! Igaza volt, Mr. Potter, abbahagyjuk a próbát. Ezzel bizonyítottatok!

- Kár, pedig ma estére kígyót akartam sütni – tettette csalódottságát James.
- Induljunk máris, ne vesztegessük az időt!

- És mi lesz kicsi Jamesszel?
- Nem vihetjük magunkkal, amúgy is, a sivatag az ő otthona – válaszolt az arab. – Búcsúzzatok el tőle, ha gondoljátok, de aztán nyomban menjünk haza.

James megveregette kicsi James hátát, aztán csatlakozott a többiekhez.

Ezt követően a két öreg mágus és a Potter család visszatért a fátyol oázisba. Harryék ragaszkodtak ahhoz, hogy még az ebéd előtt legyenek túl a beszélgetésen, így mindannyian helyet foglaltak az arab antilopbőrrel borított irodájában. Egy ideig néma csend honolt, aztán Rufus Order vette magához a kezdeményezést:
- Ne vesztegessük tovább az időt, beszéljük meg, hogy hogyan tovább.
- Arról, hogy hogyan tovább nem igazán kell beszélnünk, mert a gyerekek hazajönnek velünk – jelentette ki Harry határozottan. – Inkább azt vitassuk meg, hogy tartsa távol magát a gyerekeinktől.

- Nem, apa – állt fel James. – Ő mindig segített nekünk, nem beszélhetsz így vele. Megmentett minket akkor, amikor te nem voltál rá képes, elhozott ide, hogy olyat tanuljunk, amelynek hasznát vehetjük majd.
- A halálba adott belépőt, fiam. Mr. Order valóban segített nekünk, de én nem hunyhatok szemet a felett, hogy idegeneket hozott a házba, akik a ti szerepeteket játszották, mialatt veletek ki tudja, hogy mi történt. Emellett pedig nem hiszem el, hogy tudjátok, mire vállalkoztatok.

- Őszintén szólva sok mindent még mi sem tudunk – vallotta be vörösödve Albus. – Csak annyit, hogy szüksége van ránk egy feladat elvégzéséhez, s, hogy kiképeztet bennünket, hogy végre tudjuk hajtani a küldetést.

- Albus, te mindig is megfontolt voltál, hogy mehettél bele vakon ebbe? James és a húgod forrófejűek, de te… - csóválta a fejét Harry.
- Csak segíteni akartunk… - védekezett Albus erőtlenül. Most ébredt csak rá arra, hogy valóban milyen esztelen volt akkor, amikor belement ebbe az egészbe. – Mi csak jót akartunk, Mr. Order azt mondta, hogy szükség van ránk.

- Mr. Order hajlamos túlértékelni a fiatalok képességeit.

- Az apátok pedig hajlamos alulértékelni őket – vágott vissza a mágus.

Harry vészjóslóan a férfire nézett, de az állta a tekintetét, mintha minden amit elkövetett, teljesen helyénvaló lett volna.

- Maga egy szemernyit sem bánja, amiért átvert minket.

- Ez így nem teljesen igaz, drága Harry. Nem szeretek hazudni, de néha nincs más választás. A nagyobb haszon reményében be kell fektetnünk, fel kell adnunk az elveinket.

- Magának vannak elvei? – kérdezte Ginny gunyorosan. – Hát én kétlem.

- Mrs. Potter, önnel végképp nem akarok vitába bocsátkozni, hiszen az első perctől fogva pikkel rám.

- Mindig is gyanítottam, hogy valamit rejteget, és tessék! – horkant fel Ginny. – Elvitte a gyerekeinket azért, hogy elküldje őket a halálba!

- Ha Anabella győz, akkor is meghalunk. Én úgy akarok meghalni, hogy tettem is valamit azért, hogy ne nyerhessen.

- James, fogalmad sincs arról, hogy milyen erős… - kezdte Harry, de a fiú a szavába vágott:

- Nem, nekem arról nem volt fogalmam, hogy te milyen gyenge vagy.

Harryt szíven ütötték a fia szavai, mert valahol mélyen igazat kellett adnia neki. Abban, hogy Anabella idáig jutott neki is nagy szerepe volt. Hagyta, hogy a nő behálózza.

- Ne beszélj így apáddal, James – dorgálta Ginny. – Az már a múlt, most tekintsünk inkább előre.

- Hogy tudtál megbocsátani neki? – vonta kérdőre James. – Már elfelejtetted, hogy megcsalt?

- James, apáddal kibékültünk.

- Jó, hogy te ilyen könnyen túlteszed magad a dolgokon, de én nem.

- James!

- Nem, Lily, én sosem bocsátok meg ennek az embernek, és nem tűröm, hogy parancsolgasson. Nem te fogod megmondani nekem, hogy folytatom-e a harcot, vagy sem, Harry Potter – fröcsögte a fiú, majd kiviharzott a szobából.

Harry már indult is volna utána, de Albus megállította:

- Hagyd, apa, tudod, hogy úgysem lehet rá hatni. Majd megbékél. Inkább mondjátok el, hogy mi is lenne a mi feladatunk pontosan, ami annyira veszélyes.

Minden szem kérdőn szegeződött Rufus Orderre.

- Azt hiszem, ezzel a vallomással már régóta tartozom nektek. A mi világunkat a másvilágtól a Lelkek temetője választja el, ez a hely egy mágiával átitatott szent hely, ahová csak tiszta lelkű léphet be. Anabella Watkins a lányát küldte el maga helyett, hogy az ellopja a Lelkek jogarát, amellyel legyőzheti a halált. Ez a jogar hatalmat jelent minden halott lelke fölött, s én azt gyanítom, hogy ez a nő a holtakból verbuvál hadsereget.

- De azok csak szellemek, maximum inferusok, nem? Nem olyan veszélyesek…

- A Lelkek jogarával akár fizikailag is megjelenhetnek ezek a lények, s tudomásunkra jutott, hogy nemrég nagy mennyiségű varázspálcát renováltak.

- Renováltak?
- Amikor egy varázsló meghal, a pálcájával temetik el, de ezek a pálcák elvesztik varázserejük egy részét a hosszú évek alatt, viszont van esély a renoválásukra.

- Arra céloz, hogy pálcát adott a kezükbe? – Lily elfojtott egy sikolyt.

Rufus lassan biccentett.

- A ti feladatotok az lenne, hogy visszaszerezzétek a jogart, s eljuttassátok a Lelkek temetőjébe. Természetesen minden segítséget megkapnátok tőlem és az aurorjaimtól. Rendkívül veszedelmes küldetés, de én bíztam abban, hogy képesek lesztek megoldani.

- Mi vár ránk a Lelkek temetőjében? – kérdezte Lily.
- Ezt csak egy ember tudja, az, aki először tette be oda a lábát földi halandóként, Emily Watkins. Az ő elmondásai alapján téboly és rettegés vár odaát. Szerinte semmihez sem hasonlítható az a hely, akár bele is lehet bolondulni, de én úgy gondolom, hogy ha ő egyedül kibírta, akkor ti hárman biztosan vissza tudtok majd térni.

Albus fürkésző tekintetet vetett a húgára, aki először megremegett a gondolattól, majd bátyjára sandított, s lassan bólintott.

- Mi akkor is vállaljuk a kockázatot.

- Tessék? – Ginnynek meg kellett kapaszkodnia a széke karfájában. – Nem hallottátok, hogy milyen veszélyes?

- De igen, de akkor is tennünk kell valamit.
- De még gyerekek vagytok!

- Ti ennyi idősen egy roxforti ütközetben harcoltatok. Apa tizenegy éves korában megszerezte a Bölcsek kövét, utána a Titkok kamrájában vívott meg egy baziliszkusszal. Szerintem nincs értelme a korra hivatkozni. Amúgy pedig döntöttünk.

Rufus Order diadalittasan elmosolyodott, majd – látva Harry rosszalló pillantását – úgy tett, mintha rendkívül érdekesnek találná a Samir asztalán lévő homokórát.

- Biztosan ezt akarjátok? – tette fel a kérdést Harry.
- Harry! Nem engedheted…

- Figyelj, Ginny, itt az ideje annak, hogy bízzunk bennük. Ha valóban alaposan felkészítik őket, akkor miért ne? Miért ne adjunk egy esélyt nekik? Különben is, ha itt maradnak, akkor is veszélyes.

- De, Harry!

- Jól meggondoltuk, apa – állt fel a két gyerek.

- Ne aggódj, anya, nincs olyan szerencséd, hogy megszabadulj tőlünk – kacsintott az anyjára Lily pajkosan.

- Ezt nem hiszem el – nyögte Ginny tanácstalanul.
- A szavamat adom, hogy vigyázni fogok rájuk – ígérte Rufus.
- A maga szava egy árva galleont sem ér – mondta Harry.

- Akkor azt ígérem meg, hogy a lehető legjobb mesterektől fognak tanulni.
- Talán ezt képes lesz betartani.
- Akkor megbeszéltünk mindent, igaz? – vidult fel az arab arca. – Szerintem menjünk enni!

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés