:)

Borongós márciusi este volt, már gyülekeztek az égen a viharfelhők. Hermione hátán végig futott a borzongás, ahogy leszállt a Kóbor Grimbuszról, így összehúzta a cipzárt mályvaszínű tavaszi kabátján, majd gyorsan a Potter ház ajtajához sietett. Megígérte Ginnynek, hogy átmegy hozzá öt órakor, hogy megbeszéljék a válást, és, hogy Hermione tanácsokkal lássa el a jövőjét illetően, de igazából a nő titkolt szándéka az volt, hogy meggyőzze barátnőjét arról, hogy ne váljon el. Tudta, hogy Ginnynek valahol jogosak az indítékai, és, hogy ő fordított esetben megfojtaná Ront, de a gyerekeket tartotta szem előtt. Bíróként sok válást levezényelt már, és mindig azt tapasztalta, hogy ilyen helyzetekben mindig – legyen akármennyi idős – a gyerek issza meg szülei döntését. Sajátjaként szerette Harry gyerekeit, szinte együtt nőttek fel az övéivel, és gyakran együtt jártak vakációzni. Nem akarta, hogy a gyerekek szenvedjenek. Igazából nemcsak a gyerekek miatt akarta lebeszélni barátnőjét a válásról, hanem Harry és Ginny miatt is, mert Hermionénak szent meggyőződése volt, hogy ők ketten összeillenek, még ha most mélyponton is van a házasságuk.
– Hát megjöttél? – bukkant fel Ginny arca az ajtóban. – Gyere csak be.
Hermione belépett a házba, a házba, ahol olyan sok kellemes percet éltek már át, a házba, amelynek omladozásnak indultak a falai. Kesernyés érzés öntötte el a lelkét, amikor eszébe jutott, hogy milyen boldogok is voltak itt, hogy mennyi emlék köti ehhez a házhoz.
– Minden rendben? – ráncolta a homlokát Ginny.
– Persze, csak eszembe jutott, hogy Hugo itt tette meg élete legelső lépéseit. – Hermione megtörölte a szemét, amely könnyes volt a meghatottságtól.

- Igen, én is emlékszem arra a napra. Emlékszem, hogy Ron milyen boldog volt, azonnal elment és vett neki egy mini seprűt.
– Ron mindig elkényezteti a gyerekeket – jegyezte meg Hermione elnéző mosollyal.
Ginny időközben leült a nappaliban elhelyezett kanapéra, és várakozva figyelte barátnőjét. Hermione a polcon elhelyezett családi fotókat vizslatta, így Ginny megszólalt:
- Megkínálhatlak valamivel?
- Nem, köszönöm. Öhöm, hát akkor elhoztam minden iratot.

- Ennek nagyon örülök – bólintott Ginny, de örömnek még csak a leghalványabb jele sem volt az arcán. – Mikor tudnak minket végérvényesen elválasztani?
– Az attól is függ, hogy mi lesz a tárgyaláson, hogy meg tudtok-e egyezni meg ilyenek. Ha minden simán megy, akkor körülbelül két hónap múlva már szabad nő leszel, feltéve, hogy ezt akarod.
– Mi mást akarhatnék? – horkant fel Ginny. – Már beadtam a papírokat, így nyilvánvaló, hogy mit akarok.
Hermione egy szemvillanás alatt barátnője mellett termett, és megragadta a kezét:
- Ginny, biztos, hogy ezt akarod? Biztosan el akarsz válni?
Ginny hátrahőkölt a meglepetéstől, értetlenkedve nézett Hermionéra.
– Hermione, beadtam a kérelmet, nem? Ez elég nyilvánvaló.
– Tudom, hogy beadtad, de az csak egy dolog, volt már nem egy olyan esetem, amikor a tárgyaláson meggondolta magát a pár, és végül kibékültek.
– Mi nem fogunk.
– Ennyi évet elengednél csak úgy? És a gyerekek? És Arthurék? Tényleg, ők egyáltalán tudják már?
– Én nem mondtam el nekik, nem volt hozzá kedvem, és amúgy is, nem akartam őket ezzel terhelni. Ahogy apát ismerem, még képes és megtámadja Harryt. – Ginny felállt, majd keresztbe fonta a karját, és az ablakhoz lépett. Odakint már szemerkélt az eső.
– Annyira sajnálom, Ginny, ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Harry nagy hibát követett el, de valahol meg lehet érteni őt is, hiszen elhidegültél tőle… nekem már nagyon régen elmondtad, hogy már nem szereted őt úgy, neki is el kellett volna mondanod, hogy értse. Ha elmondod, akkor talán mindez nem történik meg.
– Késő bánat, eb gondolat, Hermione. Amikor megtudtam, hogy mit tett Harry, először nem is éreztem semmit sem, aztán nagyon bántva éreztem magam, és csak őt hibáztattam, de most már tudom, hogy én is vétkes vagyok. Megérdemelte volna, hogy szóljak neki, annyiszor kérdezte, és én mindig hallgattam, de egyszerűen képtelen voltam elmondani neki, hiszen magam sem tudtam, hogy miért van ez. Harry mindig mellettem állt, mindig támogatott, én pedig hallgattam, mint a sír. Mindez azért volt, mert magamnak sem tudtam megmagyarázni, hogy miért, hogy mitől szerettem ki belőle. Egyszerűen csak éreztem, egyre erősebben éreztem, hogy már nem kívánom, hogy nem úgy nézek rá, mint egy férfira, odáig fajult a dolog, hogy undorodni kezdtem attól, hogy hozzám ér. El kellett volna mondanom neki, de mondd meg, hogy te hogyan mondanád meg Ronnak, a férjednek, a társadnak, hogy nem tudod megmagyarázni, de már nem szereted?
Hermione az ajkába harapott, egyszerűen erre nem tudott mit mondani, hiszen ő sosem volt ilyen helyzetben. Ő még most is ifjonti tűzzel szerette Ront minden kis hibájával együtt. El sem tudta képzelni azt, amiről Ginny beszélt.
– Na, látod.
Hermione nagy sóhajtás közepette kinyitotta a szürke mappát, amiben Ginny válásának iratai voltak. Ekkor hatalmas erővel kicsapódott az ablak ajtaja, hűvös levegővel töltve meg a szobát. Hermione szinte már vacogni kezdett a hideg, nyirkos levegőtől, Ginny pedig elfehéredett. A két nő egymásra nézett. Mindegyikük fejében ugyanaz fogalmazódott meg, az, amit Hermione suttogva ki is mondott:
- A változás szele.
– Huszonöt évvel ezelőtt is így kezdődött minden. Mindig így kezdődik, ez a jele.
Hermione felállt és Ginny mellé sétált, amikor odaért hosszasan kibámult az ablakon, de odakint csak az eső zuhogását látta. Ginny eközben a polchoz rohant, és lekapta róla az esküvői képét.
– Meg kell csókolnom Harryt – jelentette ki olyan eltökélten, mintha nem is ő lett volna. A hangszíne is más volt, nem olyan réveteg, nem olyan megfontolt, a szemében pedig olyan tűz lobogott, amilyet Hermione már nagyon rég látott benne. – Hol van?
– Tessék? – Hermionénak meg kellett kapaszkodnia a párkányban, nehogy elessen.
– Jól hallottad.
– Ginny, jól érzed magad? – tett egy tétova lépést barátnője felé Hermione.
– Már mért ne érezném jól magam? Harry a férjem, nem? Logikus, hogy meg akarom csókolni, sőt! Annál többet is szeretnék tőle. 
– De, Ginny, te most akarsz válni. Nem emlékszel?
Ginny a hírre értetlenkedve megvakarta a fejét.
– Miért akarnék elválni?
– Nem emlékszel semmire sem? – tudakolta Hermione, majd látva barátnője még mindig értetlen arcát, módosított a kérdésen: - Mi az utolsó emléked?
– Lássuk csak… fogadóórán voltam a Roxfortban.
– Az nem most volt – csóválta meg a fejét Hermione. – Melyik tanárnál voltál?
– Anabella Watkins… azt hiszem… - Ginny erősen kutatott az emlékei között. – Igen, nála voltam, kaptam is tőle egy isteni teát. Talán menta volt, még sosem ittam mentásat, de nagyon jó volt, el is akartam tőle kérni a receptet.
– Tea? – vonta fel a szemöldökét Hermione, elkezdett összeállni a kép a fejében. – És mit is tanít az a nő? Bájitaltant?
Ginny szaporán bólogatott.
– Ez az utolsó emléked az elmúlt évből? Semmi más nem maradt meg?
- De, hogy utána le akartam szidni Jamest, amiért nem tanulja jobban a Bájitaltant, de az az ördögfióka elmenekült előlem. De mit számít ez most? Hol van Harry? Muszáj megcsókolnom!
– És még mire emlékszel?
– Hagyj már, Hermione! A férjemet akarom most!
- Ha válaszolsz a kérdéseimre, akkor elviszlek Harryhez – ígérte Hermione.
– Mi a fene folyik itt? Ugye nem akarsz megviccelni? Nagyon szeretném megcsókolni Harryt!
- Nem viccelek, nyugi, csak válaszolj. Mire emlékszel még?
– Hogy hazajöttem, de előtte még beugrottam anyához, mert kellett neki vinnem egy kis kerti törpe riasztót, nagyon elszaporodtak. Itthon meg főztem és… - Ginny elborzadva végignézett barna egybe részes szoknyáján. – Merlin szakállára! Úgy nézek ki, mint Tessy néni! Mi ez a rémes maskara rajtam?! Hol van a farmerom?!
– Már egy ideje elég konzervatívan öltözködsz.
– Konzervatív?! KONZERVATÍV?! Úgy nézek ki, mint egy vénlány! És te azt mondod, hogy egy ideje így járok? Jézus! Akkor nem csoda, hogy Harry nincsen itt, én sem akarnám őt nagypapa ruhában látni, a végén még keres valakit magának, aki szexisebb! – Ennél a pontnál a nő arca előbb falfehér, majd paprikavörös lett az elméjét elárasztó emlékektől. Eszébe jutott minden, amit átélt a fogadóóra óta, beleértve a férje hűtlenségét is.
– Ginny, minden rendben?
– Már emlékszem – sziszegte. – Az az átkozott szajha! Megyek és megtépem! Kitépem a haját mind egy szálig, addig éljek!
- Kiről beszélsz? – ijedt meg Hermione.
Ginny, mint a villám felkapta fekete táskáját a fotelból, és elindult az ajtó felé, de amikor lenyomta volna a kilincset, megtorpant.
– Megyek, és megtépem Anabellát, aztán kiherélem Harryt, de előbb szalonképessé teszem magam. Ilyen maskarában még sem mehetek oda!
– Ginny, ez nem biztos, hogy aktuális… és nem tartom jó ötletnek, hiszen a jelek szerint téged valószínűleg megátkoztak.
– Eggyel több ok, hogy odamenjek! Velem jössz vagy maradsz?
– Veled megyek – sóhajtotta Hermione, majd nézte, ahogyan feltüzelt barátnője eltűnik az emeleten. – Jaj, Ginny, remélem, hogy ebből nem lesz túl nagy baj…

***

Mintha nem is a tanáruk állt volna előttük, Anabella a felismerhetetlenségig megváltozott, olyan volt, mintha egy teljesen új nő költözött volna a testébe, s ez a nő égett a haragtól. Ez a nő veszedelmesebb volt, mint maga a lethifold.
– Mi ez a hely? – szólalt meg Scorpius.
– Biztosan itt szokta kiélni a mocskos vágyait a pasijaival – jegyezte meg epésen James.
Anabella felkacagott, de egy arcizma sem rándult meg, tett egy lépést a gyerekek felé, majd megállt, és végigmérte őket.
– Nem egészen így terveztem a dolgokat, de ha már annyira kíváncsiak vagytok, hogy lemerészkedtetek ide, akkor elmondok mindent. Végre lehull a lepel.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Albus. – Mi az, hogy lehull a lepel?
– Kedvesem, azt mondják, hogy te nagyon okos vagy, én mindig tudtam, hogy túloznak, s most ezt be is bizonyítottad ezzel az ostoba kérdéssel. Ez itt a Titkok kamrája, amit a roxforti négyek legdicsőbbike, Mardekár Malazár épített a Roxfortba, századokon át helyet adott a baziliszkusznak, most pedig már az én kínzókamrám.
– Meg akar minket kínozni? – bukott ki a kérdés Lilyből.
– Most muszáj volt eszébe juttatnod? – nyávogta Frankie. – A végén még azt hiszi, hogy annyira sietünk!
– Édesem, annál sokkal rosszabb vár itt rátok.
Albus kihúzta James farzsebéből bátyja varázspálcáját, aztán fél szemmel jelzett Scorpiusnak, hogy most támadjanak egyszerre. Scorpius karja előrelendült, s egyszerre kiáltották:
- Stupor!
Anabella még csak varázspálcát sem használt a védekezéshez, de az átok nem találta el.

- A puszta gondolatommal is összemorzsolhatnálak titeket.
– Annyira azért még maga sem nagymenő! – szemtelenkedett James.
Anabella szeme vékony réssé szűkült össze, majd őrült módjára kacagni kezdett. A gyerekek egymásra néztek, mindannyian tanácstalanok voltak. Albus és Scorpius újabb támadásra készültek, de még mielőtt kimondhatták volna a varázsigét, a nő kettőt csettintett, mire kirepült a kezükből a pálca.
– Nos, ki szeretné még odaadni a varázspálcáját? Senki? Milyen kár, pedig reméltem, hogy ennél azért többet tudtok. Igaz, honnét is tudnátok, amikor a külön órákat is egy balfék tartotta.
– Az apám nem balfék! – csattant fel indulatosan Albus. – Ahhoz képest, hogy elcsábította, nincs valami jó véleménye róla.
Anabella ismét felkacagott.
– Minden a mesterien kidolgozott tervem része volt, drága Albus. El kellett csábítanom az apádat, hogy bízzon bennem, és mindent tudjak a lethifoldos nyomozásról.
– Csak nem…? – tátotta ki a száját Albus.
– Csak de, én irányítom a szörnyet. Ami azt illeti, elismerés jár nektek, amiért rájöttetek, hogy itt rejtőzik. Igaz, sosem tudtok lejönni ide, ha nem segítünk Jamesnek.
– Ha nem segít? Mi van?!
- Csak nem hitted, hogy te olyan nagyszerű vagy, hogy magadtól megtalálod a bejáratot? Varázslat hatása alatt álltál, jobb ha tudod. Olyan könnyű uralni az elmédet, még egy középszintű okklumentor is meg tudná csinálni, hát még én, aki a tökélyre fejlesztettem a technikát! Annyira egyszerű, annyira sekélyes, annyira üres a fejed, hogy könnyen megszállható vagy.
– Maga átkozott lotyó! – James egy trágyagránátot hajított a nő felé, akinek elállt a szava a meglepetéstől. – Most!
Albus megragadta Frankie karját, és az egyik seprűre húzta, Scorpius pedig Lilynek segített, James ment legelöl, felmarkolva a földön heverő pálcákat, s már repültek is a terem vége felé.
– Erre nem számított, mi? A kis sekélyes agyú most elszelel! Mondtam már, hogy egész jól repülök? És, hogy fogónak sem vagyok utolsó? Megmutatjuk, hogy mire képesek a Tűzvillámok!
Anabella szitkozódva hadonászott a trágyagránát keltette füstben, majd mondott valamit párszaszóul, mire bezárult az ajtó a gyerekek előtt, s ők már nem tudtak lefékezni, így szépen neki is repültek. Hangos csattanással estek le a seprűkről, Anabella pedig ráérős, nyugodt léptekkel eléjük sétált. Tetetett elismeréssel tapsolt, s arcán kaján vigyor jelent meg.
– Hát még mindig nem értitek? Most az én térfelemen vagytok, én parancsolok. Ha nem akarom, hogy elmenjetek, akkor itt maradtok. Az van, amit én óhajtok.
– Majd meglátjuk – sziszegte James vérző szemöldökkel, mialatt a nőre szegezte az első pálcát, ami a kezébe került: Crucio!

Anabella ördögien felnevetett, a pálcából ugyanis rózsaszín szikrák röppentek ki.
– Édesem, először is, más pálcájával nem kísérletezünk, csak akkor, ha nincs meg a miénk, másodszor, nem volt rossz húzás, de ezt akarni is kell.
– Én akarom!
– Nem eléggé – búgta Anabella, majd csizmájával kirúgta a pálcát a fiú kezéből.
– Az az én pálcám – suttogta Frankie.
– Csak volt – tájékoztatta a nő, s hamarosan megértették, hogy mire céloz, ugyanis a varázspálcák a magasba emelkedtek, majd a terem másik végében lévő asztalra estek.
– Most pedig édeskéim, gondoskodom arról, hogy a kedvetek is elmenjen a szökéstől.
– Mire céloz?
Minden olyan gyorsan történt, hogy mire észbe kaptak, már egy aranyszínű ketrecben voltak. A rácsok szinte izzottak, s Albus valahogy sejtette, hogy ez nem csak egy egyszerű ketrec.
– Ez a kis semmiség már rég rátok várt, bérelt helyetek volt benne.

- Ezt meg hogy érti? – kérdezte Albus.
– Úgy, hogy már az elején tudtam, hogy be foglak zárni titeket ide. Hogy miért? Mert ti átkozott Potterek vagytok, Harry Potter kölykei, a férfié, akit a világon a legjobban utálok.
– De miért?
– Erről majd később, előbb megmagyarázom, hogy ti miért vagytok itt, vagyis, hogy miért volt nektek is bérelt helyetek itt – pillantott Scorpiusra és Frankie-re. – Az ok roppant egyszerű, te Longbottom fia vagy, aki annak idején a Nagyúr ellen harcolt, sőt, már a szülei is ellene voltak, te pedig egy mocskos, áruló Malfoy vagy.
– Pedig az ő családja halálfaló volt – böffentette James.
– Sosem volt igazi halálfaló egyikük sem, elárulták a Nagyurat, cserbenhagyták.
– Mi a kénköves ménkűért beszél ilyen ősi dolgokról? A Nagyúr már régen elporladt, és… - kezdte James, de a nő vészjósló tekintettel a szavába vágott:
- A Nagyúr sosem hal meg! A céljai mindig élni fognak, amíg lesz egyvalaki is, aki hisz benne! Ő rendkívüli és hatalmas.
– És halott.
Anabella keze megrándult, de egy szempillantás alatt lenyugodott, s már-már szánakozva nézett Jamesre.
– A Nagyúr rám hagyta a feladatát, én fogom beteljesíteni azt, amit ő elkezdett.
– Miért harcol valaki más álmaiért? – tette fel a lehető legkézenfekvőbb kérdést Albus. – Hiszen maga szinte nem is ismerhette őt, hiszen annyi idős, mint az apám.
Anabella megszállottan nevetni kezdett, s most az egész kamra zengett fülsiketítő kacajától.
– Hogy te milyen ostoba vagy! Még, hogy nem ismertem őt! Jobban ismertem, mint akárki más! Én vagyok Voldemort Nagyúr hagyatéka. Engem bízott meg a megtisztelő feladattal, hogy bukása esetén a helyébe lépjek, mindent megtanított nekem, s a halála előtt odaadta nekem a naplóját, amelyben hátrahagyta nekem az emlékét, tulajdon önmagát, s én úgy ittam magamban a tanításait az évek során, mint egy örökké többre szomjazó. Mindent megtanultam, s még annál is többet, én messzebb merészkedtem a fekete mágiában, mint akárki más előttem.
– Nagyon büszke lehet magára – ásított James. – Egész életében egy koszos füzetet bújt, hogy eleget tegyen egy olyasvalaki kérésnek, aki már rég alulról szagolja az ibolyát.
– Ha szerinted a Nagyúr halott, akkor még is ki szól a fejedben? Ki vett rá, hogy megtámadt az öcsédet? Ki mutatta meg az utat ide?

James hevesen megrázta a fejét, jelezve, hogy az, amire a nő céloz, az lehetetlen.
– De, bizony, ő volt, Lord Voldemort, minden idők leghatalmasabb varázslója.
– Albus Dumbledore a világ valaha volt legnagyobb varázslója, a Mágiatörténet is megírta – javította ki Albus bosszantó tudálékossággal.
– Nemsokára eldobhatod a hőn szeretett könyvedet. Hamarosan az én nevem szerepel majd ott, ami pedig Albus Dumbledore-t illeti, ő még a roxforti csatát sem érte meg, mert végzett vele a Nagyúr csodálatos átka.
Erre igazából nem tudtak mit mondani. Tény, és való, hogy Dumbledore Voldemort átkozott gyűrűje miatt lelte halálát. Anabella elégedetten nézett végig a tehetetlen gyerekeken, aztán ezt mondta:

- Szívesen csevegnék még veletek, de most el kell mennem, hogy a többi férget is idehozzam, illetve, hogy leteszteljem hőn imádott apátok fájdalomküszöbét.
- Várjon! És Emily? – Albus rettegve mondta ki a nevet, mivel előre félt a választól.
- Te tényleg azt hitted, hogy szeret téged? – duruzsolta Anabella negédesen. – Te tényleg elhitted? Ez olyan édes.
Lily átölelte a bátyját, Albusban pedig egy egész világ omlott össze, nem akart hinni a fülének, de más választása – a tények ismeretében – nem nagyon volt. Emily, élete első szereleme csúfondárosan átverte.

***

Már egészen besötétedett, amikor Harry a roxforti kapuhoz ért. A kapunál Anne várta, s nagyon nem tetszett neki az az arckifejezés, amivel a boszorkány fogadta.
– Valami baj van?
– Harry, megjelentek aurorok a minisztériumból, és hazazavartak minket.
– Hogyan?
- Azt mondták, hogy innentől ők őrzik az iskolát, és, hogy nekünk mennünk kell.
– Ezt meg mégis hogy képzelik?! Mi a franc folyik itt?! Ti vagytok a legjobbak, mi az, hogy csak úgy elküld titeket? Na, majd beszélek én a fejével.
– Harry, már nem te vagy a főparancsnok – emlékeztette savanyúan Anne.
Harry el is felejtette, hogy ő ettől a naptól kezdve a Roxfort igazgatója. Ebben a percben azt kívánta, hogy bárcsak még mindig az aurorok vezetője lenne, akkor még beleszólhatna a dolgokba. Mély levegőt vett, majd fokozatosan kifújta azt, ezzel nyugtatva le magát.
– Nem láttad Ront?
- De igen, Roxmortsban volt egy kis kocsmai balhé, oda kellett mennie, azt mondta, hogy amint tud, idejön hozzád.
– Nagyszerű, mindegy, Anne, kérlek, várd meg és mondd neki, hogy bementem.
– Rendben van.

Harry sebesen átlépte a roxforti birtok határát, ridegen odabiccentett a kapuban álló minisztériumi őrvarázslónak, aztán elindult a kastélyba vezető ösvényen. A lethifold, Voldemort üzenetei, Neville-ék menesztése, az aurorok leváltása… ez nem lehet a véletlen műve, valami nagy dolog van készülőben. Az órájára pillantott, hat óra múlt, tehát a diákok már a Nagyteremben vacsorázhatnak. Úgy döntött, hogy először odamegy, hogy beszéljen velük, bár már nyilván tudták, hogy ő az iskola új vezetője. Miután végzett velük, a Tiltott Rengetegbe fog menni, hogy megkeresse Voldemortot, vagy inkább, hogy a Nagyúr hamarabb rátaláljon, hiszen már letelt az egy hét. Megszaporázta lépteit, mindenképpen beszélnie kell előbb a diákokkal, látnia kell a gyerekeit, mielőtt… mielőtt… ki tudja, hogy túléli-e? Szerencsére hamar elérte az iskolát.
 

Amint belépett a Nagyterembe furcsa kép tárult a szeme elé. Az asztalok és a székek egymás hegyén-hátán hevertek, mindent elárasztottak az ablakok üvegszilánkjai, s az égboltot mintázó mennyezetből is hiányzott egy jókora darab. Harry ösztönösen előkapta a varázspálcáját, s tett két lépést előre. Cipője hegye valami nedveshez ért, így lepillantott. Maga előtt hatalmas vértócsa folydogált. Szíve egyre hevesebben kezdett verni. Valahol mélyen az emlékezetében már látta ezt a képet. Már érzett efféle tehetetlenséget. Akaratlanul is az a nap jutott eszébe, amikor a halálfalók ostrom alá vették a Roxfortot. Amikor minden eldőlt. Amikor szembe kellett néznie a sorsával. Kezdte azt hinni, hogy visszautazott az időben. Hogy visszatért arra a napra, amikor Voldemort elbukott. S ekkor eszébe jutott, hogy a közelmúltban már volt balszerencséje ezt látni, egyszer már álmában megjelent ez a kép. Mit jelenthet mindez?
Villámgyorsan megfordult és elkezdett rohanni a Griffendél tornya felé. Soha sem érzett félelem és kétely kerítette hatalmába. Rettegett attól, amit odafent találhat. Szívét mardosta a kín. Útközben nem kerülhette el a figyelmét az sem, hogy a kőlépcsőből is hiányzik egy jókora darab, s hogy az összes festményből eltűntek az alakok. Mi történhetett itt?
A Griffendél tornyába érve hűlt helyét találta a Kövér Dámának, ami azért nyugtatta meg, mivel úgysem tudta volna megmondani a jelszót. A klubhelyiségbe vezető lyuk előtt megtorpant. Szíve majd kiugrott a helyéről. Nagy levegőt vett és pálcáját előre tartva, támadásra készen belépett a lyukon. Odabent ugyanaz a felfordulás fogadta, mint ami a Nagyteremben. De itt sem látott egy fia élő vagy éppen halott embert sem. Mintha mindenki eltűnt volna. Átugrott egy eldőlt szekrényen, majd pedig felrohant a fiúk hálókörletébe vezető lépcsőn. Fogalma sem volt arról, hogy melyik szobában lehetnek gyermekei, így minden ajtón benyitott. Üres, csatatér jellegű szobák tárultak a szeme elé. Volt olyan helyiség, ahol még a zuhanyzóban is folyt a víz, nyilván valaki fürödni akart, amikor rátámadtak. Mire az utolsó ajtóhoz ért, tisztává vált számára, hogy egy ember sincsen a Griffendél toronyban rajta kívül. Félelme egyre nagyobb méreteket öltött lelkében, pont, mint az álmában. Szent ég! Megálmodta volna ezt a napot? Hevesen megrázta a fejét, nem lehet, nem teljesülhet ez a szörnyűség. Egy pillanat alatt lerohant a földszintre, ahol kis híján fellökte Anabellát.
– Harry, neked beléd meg mi ütött?
- Anabella, mi folyik itt? – lihegte Harry.
– Ne is kérdezd, megjelent a lethifold, és hát próbáltuk elkapni, de nem sikerült, sajnos.
– És a diákok? Hol van mindenki?
– Jól vannak, ne aggódj, igaz eléggé megijedtek, fent vannak a Szükség szobájában. Az aurorok javasolták nekik, hogy bújjanak el, amíg elül a veszély. Szegény McGalagony is nagyon megijedt, ezért is merészkedtem ki, hogy készítsek neki egy finom hársfateát.
– Az én aurorjaim voltak itt vagy a minisztériumiak?
– A miniszter aurorjai.
– Így már értem – sóhajtotta rosszindulatúan Harry. – Az enyémek már biztosan elkapták volna, és akkor Anne említette volna nekem… De mindegy ez most, menj, és vidd fel a teát McGalagonynak, addig én körülnézek.
– Tudod, Harry, szerintem neked nagyobb szükséged van erre most – nyújtotta felé az italt a nő. – McGalagonynak készítek egy másikat, idd meg, idegesen nem nézhetsz körül. Le kell nyugodnod előbb.
– Vidd csak fel neki.
Anabella lefegyverzően a férfira mosolygott, egyszerűen ellenállhatatlan volt.
– Jó, rendben – vette át Harry az italt, s a szájához emelte. Az ital, mint mindig isteni volt.  Amikor egy percre a nő kezére nézett, bevillant neki valami. Valami, amit nem akart elhinni. Ezer közül is felismerné ezt a kezet. De ez nem lehet! Egyszerűen lehetetlen!
- Csak nincs valami kérdésed? – szólalt meg Anabella, de nem a tőle megszokott hangon, hanem az álmában és Trelawney emlékében hallható rideg hangon.
– Te voltál? – nyögte Harry elhűlve.
Anabella szemében a diadalom fénye csillogott, s Harry arra gondolt, hogy már látta valahol ezt a tekintetet, már hallotta valahol ezt a kacajt.
– Én! Eláruljak egy titkot? Én vagyok Voldemort hagyatéka.
Harry a pálcájához kapott volna, de hirtelen nagyon gyengének érezte magát, s valahogy a lába sem akart engedelmeskedni neki. Kiesett a csésze a kezéből, és hangos csattanással millió darabra tört össze…