Ez egy hosszabb fejezet lett, de talán Harry végre választ kap. :)

Harry nehézkesen vette a levegőt, a sebhelye sajgott, de a fal hidege valamelyest megnyugtatta verítékben úszó testét, és lángoló elméjét.
- Válaszokat keresel, Harry Potter? – úszott át a falon Félig Fejnélküli Nick.
- Nick, talán tudsz valamit? – Harry lassan, szaggatottan beszélt.
- Már hónapokkal ezelőtt megmondtam neked, hogy mit kell tenned, Harry Potter, de te nem hallgattál egy szellem szavára. – Félig Fejnélküli Nick hangjában gőgös sértődöttség csengett.
Harry megpróbált kutatni az emlékei között, de annyira fájt a feje, hogy szinte alig tudta felidézni azt a napot, amikor a szellem azt tanácsolta neki, hogy beszéljen Trelawney professzorral.
- Nick, Trelawney bolondokházába került, mi okom lenne beszélni vele?
- A bolondok hangját, hiába őszinte, nem sokan akarják meghallani. Te auror lettél, nem igaz, Harry Potter?
- De igen, Nick.
- És még életedben nem találkoztál emléktörő varázslattal? Vagy egy nagyon erős konfúziós bűbájjal?
- De igen, Nick.
- Akkor miért vagy még mindig itt, és nem mész a Jóslatok Királynőjéhez?
- Arra célzol, hogy valaki megbolondította Trelawneyt? – Harry kezdte érteni, hogy mit akar neki üzenni Nick.
- Lám, nem kell csalódnom benned, Harry Potter.
- De kinek állna érdekében ez? – kérdezte Harry inkább saját magától, mint a kísértettől.
- Nem tudsz senkiről, akinek van valami rejtegetnivalója, vagy akinek már okozott gondot Trelawney kisasszony?
- Nem, sajnos nem.
- És mi van a hangokkal a fejedben?
Harry felkapta a fejét, nem értette, hogy a szellem honnét tud Voldemortról. Nick kitalálta a gondolatait, mert ezt mondta:
- Mi, megboldogult lelkek sok mindent látunk, amit ti, élők nem. Valami sötét dolog van készülőben, Harry Potter, de ennél többet akkor sem mondhatnék, ha megkínoznál érte. Tudod, a Szellemek Kódexe miatt.
- Igen, tudom, várjunk csak, azt mondtad, hogy megkínozni? Lehet kínozni egy szellemet? Valakit, aki már halott?
- Megvan a módja ennek is, Harry Potter.
Harry előtt felderengett a keresztapja elgyötört arca, lehetséges volna, hogy valaki valóban kínozta őt?
- Nick, kérlek, magyarázd meg, hogy honnét tudsz te a hangról a fejemben?
- Örömmel megtenném, Harry Potter, de akkor megsérteném a Szellemek Kódexét, és akkor el kellene hagynom ezt a világot örökre. Legyen elég annyi, hogy sötétebb árnyak veszik körbe a kastélyt, mint amelyekkel ezelőtt találkoztál. Én nem felelhetek neked, mert köt az esküm, de Trelawney talán igen. Feltéve, hogy még nincs késő.
- Rendben van, Nick, köszönöm a segítséget, amint tudok, elmegyek Trelawneyhez. – Harry a Kövér Dáma portréja felé fordult. – Mandragóra.
A Griffendél klubhelyiségébe vezető ajtó kinyílt, s Harry azonnal szemben találta magát Ginnyvel, akinek szikrákat szórt a szeme.
- Hát visszajöttél? Már éppen ideje volt!
- Ginny, hát te felkeltél? – lepődött meg Harry.
- Az a süket Albus felébresztette – vakkantotta anyja háta mögül James.
- Még szép, hogy nem hagyom ott az anyámat! – védekezett hevesen Albus a bátyja mellől.
- Tudom, hogy le akarsz beszélni, Harry, de nem fog menni.
- Ginny, sok más szülő is itt hagyja a gyermekét, mert belátják, hogy be kell fejezniük az évet.
- Azok mind ostobák!
- Nem, Ginny, csak megbíznak bennünk.
- Már megbocsáss, Harry, de talán nem te adtál okot arra, hogy ne bízzam benned?
Harry tudta, hogy a felesége a hűtlenségére céloz, és azt is tudta, hogy Ginnynek valahol igaza van, de:
- Nem ítélheted el a Főparancsnokság munkáját és összes dolgozóját azért, mert én hibáztam. Emlékeztetnélek, hogy a bátyád is ott dolgozik.
- Az engem cseppet sem érdekel, hogy Ron is auror, vagy az, hogy sok szülő itt hagyja a gyerekét. Én hazaviszem a srácokat.
- De értsd már meg, hogy nem akarunk menni! – fakadt ki James. – Itt akarunk maradni, végre van valami kis izgalom a suliban.
- Ez neked izgalom? Ez neked tetszik?! – fordult a fiához hüledezve Ginny. – Veszélyben vagytok!
- Te hányszor voltál veszélyben a diákéveid alatt? – mutatott rá Albus nyugodtan. – Nálad sosem fordult elő, hogy olyat tettél, amit a nagypapáék megtiltottak? 
Ginny zavartan eltűrt egy hajtincset a füle mögé.
- Az teljesen más ügy volt.
- Már miért lett volna más? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Lily. – Akárhonnan is nézem a szabályszegés, az szabályszegés.
- Hát azért nem mondhatnám… - hebegte Ginny, majd segélykérően a férjére nézett, de az tehetetlenül széttárta a karjait.
- Anya, te ennyi idősen halálfalókkal harcoltál, apa meg mindenféle horcruxokat hajkurászott, nem árthat nekünk egy kis szörny. Úgyis tudjuk már, hogy mit kell tennünk ellene – mondta Albus.
- Nem is tudom, hogy ki volt az, aki a parancsunk ellenére elhagyta a Szükség szobáját – vakarta meg az állát Harry.
- Te csak hallgass.
- Már miért hallgatnék? Ginny, azt hiszed, hogy én nem aggódom a gyerekeink miatt? Mondhatsz rám bármit, de azt nem, hogy nem szeretem, hogy nem féltem őket. Vedd már észre, hogy felnőttek. Különben is, két ilyen szülőtől nem születhetnek engedelmes gyerekek – Harry rákacsintott Ginnyre. – Sosem voltunk szentek.

Ginny arcán – hónapok óta először - egy kis mosoly jelent meg. Eszébe jutottak azok az idők, amikor még ők voltak fiatalok, amikor Voldemort ellen harcoltak. Őket is megpróbálták kihagyni az eseményekből a szülők, a felnőtt, tapasztalt aurorok, de ők fittyet hánytak mindennemű figyelmeztetésre, parancsra és veszélyre. Rájött, hogy ha eltiltja a gyerekeket a Roxforttól, akkor azok csak azért is vissza akarnak majd térni.
- Jól van, maradjatok – sóhajtotta.
Lily azonnal a nyakába ugrott, James pedig egy puszit nyomott az arcára.
- Köszi, anya!
- Nem fogod megbánni!
- Remélem is – mondta Ginny, s itt nyomatékosan Harryre nézett. – Vigyázz rájuk.
- Ne aggódj, vigyázni fogok.

Ha nem lett volna a fejük fölött a válás, akkor bárki azt hihette volna, hogy egy boldog családot lát maga előtt. Idilli kép volt ez, s amikor Ginny a férjére nézett egy pillanatig úgy érezte, hogy akár képes lenne megbocsátani is neki. Hajlandó lenne szemet hunyni a botlása fölött, hiszen Harry példás apa és nagyszerű ember, ráadásul valahol ő is tehet arról, hogy a férje más nőhöz fordult.
Ginny csak nézte, ahogyan Lily elengedi a nyakát, és az apjához fut, hogy átölelje, és eszébe jutottak az együtt eltöltött szép évek. Furcsa módon nagyon hosszú idő után most emlékezett csak vissza a boldog éveikre, és valahol a lelke mélyén újra kibontakozni kezdett az érzés, amely fokozatosan kihalt belőle: a szerelem Harry iránt.
Nem mindenki nézte jó szemmel a boldog családi képet, volt valaki a közelben, aki fogcsikorgatva figyelte, hogyan győzi meg Harry a feleségét, és hogyan változik meg Ginny tekintete egyik percről a másikra. S ez a valaki nem engedhette meg, hogy ők ketten kibéküljenek. Olyan közel volt már a célhoz, nem csúszhat be semmi hiba.
- James, fiam, még meg sem köszöntem, amit értem tettél – lépett James mellé Harry.
James idegesen vakargatni kezdte a fejét, majd pökhendien így szólt:
- Most nehogy azt hidd, hogy megbocsátottam. Csak jó bulinak tűnt, de te még mindig nem vagy az apám – James azonnal sarkon fordult, és felrohant a szobájába.
- Ne foglalkozz vele, apa, majd megbékél – nyugtatta meg Albus. – Tudod milyen, mindig csak nagy a szája.
Harry bízott abban, hogy Albus jól látja a helyzetet, de ugyanakkor keserű szájízzel búcsúzott el a gyerekektől és Ginnytől, mert James kemény volt vele megint.
A klubhelyiség után egyenesen a szobájába ment, fáradt volt, és nem volt más vágya, minthogy kialudhassa magát. Eldöntötte, hogy másnap azonnali hatállyal nekiáll a diákság felvértezésének, valamint, hogy még több megbízható aurort hív az iskolába. Ami pedig Trelawneyt illeti, őt csak vasárnap tudja megkeresni, amikor szabadnapja van, hiszen tanítási időben nem mehet el, főleg most nem, amikor égető szükség van rá.
Amint belépett az ajtón azonnal levette a nyakkendőjét és a zakóját, majd az ingét kezdte volna kigombolni, amikor egy finom női kéz megfogta a kezét. Felismerte azonnal a kezeket, tudta, hogy csak Anabella állhat a háta mögött hozzásimulva a testéhez.
- Ana, hát te?
- Hallottam, hogy mekkora sikered volt a szülőknél, gondoltam, megünnepelhetnénk.
- Remek ötlet, de holnap nehéz nap vár rám, szeretnék pihenni.
Anabella hirtelen elengedte, majd a férfi elé lépett, s ekkor tárult Harry szeme elé, hogy a nő egy lángvörös, apró csipkékkel díszített, rendkívül erotikus kombinét visel, amely tökéletesen kifejezi tökéletes alakját, valamint telt kebleit. Harry hirtelen megszólalni sem tudott a látványtól.
- Neked semmit sem kell csinálnod, elég csak ha lefekszel az ágyra, és élvezed – búgta Anabella.
- Anabella…
A nő lassú mozdulatokkal elkezdte kigombolni a férfi ingét, majd lefejtette róla azt.
- Harry, megérdemled.
- Neked nem lehet ellenállni, igaz? – kérdezte szórakozottan Harry.
Egy pillanatra a nő szemében gyilkos fény csillant, majd behunyta a szemét és megcsókolta Harryt.
- Nem szoktak ellenállni, te se próbáld meg – felelte, és az ágyhoz húzta a férfit, amikor odaértek, lelökte rá Harryt.  
Harry egy másodperc erejéig úgy érezte, mintha Anabella fenyegetésnek szánta volna azt, amit mond, de a nő keze már a férfiasságán volt, és ez feledtette vele minden felmerült gyanúját.
- Miért csinálod ezt velem?
Ez a kérdés kizökkentette Anabellát, azonnal felnézett Harryre.
- Ezt meg hogy érted?
- Miért csinálod ezt velem? Miért csábítasz el újra és újra? Miért pont én, Ana?
Anabella felvonta a szemöldökét, majd Harry két lába közé térdelt.
- Mert te különleges vagy a számomra. Felettébb fontos személy, mindenképpen meg akarlak szerezni. – Abban, ahogyan mondta, nem volt semmi romantikus, vagy szenvedélyes, és ezt Harry is észrevette.
- Van netán egy gyűjteményed és abba akarsz engem is?
- Miért kérdezel ilyen butaságokat, Harry? – kérdezett vissza a nő egy kicsit indulatosabban, mint szerette volna. Ez neki is feltűnt, s mivel Harry szemöldökei az egekbe emelkedtek, lágyabb hangon folytatta: - Hát nem érted? Én vágyom rád, akarlak téged. Téged, és csakis téged. Te talán nem vágysz rám?
- De igen, csak nem értem, hogy egy olyan tökéletes nő, mint te, hogyan képes leállni egy olyan tökéletlen pasival, mint én? Hogy vagy képes ennyi jót adni nekem?

Anabella felült az ágyra Harry mellé, és megsimogatta az arcát.
- Értsd már meg, Harry Potter, te különleges vagy a számomra. Különben is, azt ígérted, hogy elválsz és az enyém leszel.
- Így is lesz.
- Biztos?
- Igen, Ginny már beadta a papírokat. Ha kimondták a válást, akkor már nyíltan együtt lehetünk.
- Az fantasztikus lenne! – mondta Anabella, majd megcsókolta Harryt szenvedélyesen, forrón, miközben a keze végigsiklott a férfi testén egészen le…

***

A vasárnap hamarabb elérkezett, mint Harry gondolta volna, mivel minden idejét lekötötte a diákok felkészítése, és az iskola védelmének a megszervezése, szinte észre sem vette a napok múlását.
- Még mindig nem értem, hogy miért szeretné megkeresni Trelawneyt, de ha ezt szeretné…
- McGalagony professzor, idővel meg fogom magyarázni – ígérte Harry miközben felállt az igazgató asztala előtti székről. – Kérem, mondja meg annak a szanatóriumnak a nevét, ahová került.
McGalagony letépett egy keveset az előtte heverő pergamenből, majd a fekete pennájával írni kezdett. Amikor befejezte, Harry orra alá csúsztatta a lapot.
- Remélem, hogy sikerrel jár, Mr. Potter.
- Ez közel van a Mágiaügyi Minisztériumhoz, akkor lehet, hogy előbb beugrom a parancsnokságra.
- Tegyen belátása szerint.
Harry elbúcsúzott McGalagonytól, majd a roxforti birtok kapuja felé vette az irányt. Az útja nevetgélő diákok mellett vezetett el, s szinte egyfolytában viszonoznia kellett a köszönéseiket. Melegséggel töltötte meg a szívét a tudat, hogy a tanulók végre nekiálltak tanulni, s úgy vette észre, hogy már nem kötelező rosszként, hanem érdekes élményként tekintettek az órákra.
- Tanár úr! – állta az útját David Thomas. – Igaz a hír, hogy maga lesz az új igazgató?
Harry a fejével a kastély fala felé intett, mivel nem akarta, hogy kihallgassák őket és elinduljon egy pletyka – áradat McGalagony leváltásáról.
- Honnét hallotta ezt?
- Apámnak vannak ismerősei a Mágiaügyi Minisztériumban, ők már kész tényként kezelik ezt.
- Értem, nos, engem senki sem keresett meg még ezzel, és amint látja McGalagony professzor is még az igazgatói székben ül – suttogta Harry.
- Azt látom, uram, de tudni szeretném, hogy valóban van-e arra esély, hogy maga vegye át az iskolát?
- Miért érdekli ez magát ennyire?
- Mert rohadtul örülnék, ha maga lenne az új diri.
Harry hirtelen szólni sem tudott a meglepetéstől, soha sem gondolta volna, hogy az elsőévessel történt megaláztatása után David Thomas megkedvelte őt.
A fiú – látva Harry töprengését – folytatta:
- Maga fiatal és kitűnő auror, szerintem magánál jobb választás nincs is.
- McGalagony professzor is jó igazgató – kelt kollégája védelmére Harry. – Ő egy tapasztalt és bölcs boszorkány, diákkoromban nagyon sokat segített nekem.
- Igen, apám mesélte, hogy ő is tartott tőle, de szerintem kicsit kiöregedett a szerepből. Maga viszont pont jó lenne.
- Köszönöm a bizalmat, Mr. Thomas, de erről még biztosat nem tudok mondani. Ezért is megkérném magát, hogy amíg hivatalossá nem válik az ügy, addig ne terjessze McGalagony leváltását.
- Nem fogom, uram.
- Köszönöm, Mr. Thomas, most pedig mennem kell. Viszontlátásra!
- Ég áldja, professzor.

Harry gyors léptekkel elérte a kaput, ahol éppen Anne és Ron voltak őrségben.
- Sziasztok, minden rendben van itt?
- Igen, Harry – válaszolt a boszorkány. – Hová mész?
- El kell mennem meglátogatni valakit, de délután már itt leszek.
- Csodás – szólalt meg Ron fennhangon.
- Tessék? – nézett rá Harry.
- Csodás, hogy délután már újra élvezhetjük nagyra becsült társaságod. – Ron hangja rideg volt.
- Ron, mi a bajod? – kérdezte Harry rosszat sejtve.
- Lássuk csak, hogy mi bajom is lehetne. – Ron színpadiasan az álla alá tette az öklét, és úgy tett, mintha gondolkodna. – Először is, már hónapok óta egy mocsok után nyomozunk, aki veszélyezteti a gyerekeinket, az új miniszter egy seggfej, a legjobb barátomnak pedig nincs jobb dolga, mint megcsalni a húgomat!
Harry nagyot nyelt: hát tudja, Ron megtudta, hogy hűtlen volt Ginnyhez, és most nagyon haragszik rá. Harry Anne-re nézett, aki feltűnően vizslatni kezdte a roxforti kaput, mintha semmit sem hallana az egészből. Azzal, hogy tapintatosan süketet színlelt, Harry előtt világossá vált, hogy már Anne is tud a dologról. Sőt, lehet, hogy már mindenki tud róla. Harry nagyon elszégyellte magát, mert eszébe jutott Arthur és Molly Weasley, akik mindig fiúkként szerették, és ezt ő úgy hálálta meg, hogy megbántotta az egyetlen lányukat.
- Ginny mondta el neked?
- Nem, Harry, Hermione asztalán voltak a válási okmányok. Megláttam rajtuk a neveteket, és kifaggattam Hermionét, ő mondta el, hogy megcsaltad Ginnyt! Hogy tehetted ezt?! Hogy lehettél ilyen szemét?! – Ron tajtékzott a dühtől. – Bíztunk benned, Harry, mindannyian bíztunk benned!
- Ron, kérlek… nyugodj meg.
- Hogyan nyugodhatnék meg?!
- Ron, ez csak rám és Ginnyre tartozik. Semmi közöd az egészhez.
- Már hogy ne lenne közöm hozzá? Ginny a húgom, ha nem tudnád! Legszívesebben kitekerném a nyakad azért, amit tettél!
- Akkor miért nem teszed meg? – csúszott ki Harry száján.
Ron elhűlve nézett rá, Anne pedig azonnal feléjük fordult. Ron keze megremegett.
- Szerinted ez ilyen egyszerű? – sziszegte. – Szerinted annyival el van intézve a dolog, hogy levezetem a dühömet, és utána majd minden rendbe jön? Bízott benned, Harry… - Ron Harryre szegezte a pálcáját. – Becsaptad a húgomat, és ezt csak egyféleképpen lehet helyrehozni.

Harry sejtette, hogy mire céloz Ron. Az Auror Főiskolán, ha valakinek nézeteltérése volt valakivel, akkor egy párbajjal oldották meg a helyzetet, s ezt az ősi szokást beléjük nevelték. Semmi kedvem sem volt harcolni Ronnal, de ha a barátja csak ezt az egy megoldást látja, akkor bele kell mennie.
- Ron, már nem a középkorban élünk – szólalt meg óvatosan Anne.
- Harry megsértette a húgomat és a családomat, csak akkor köszörülhetem ki a csorbát, ha megverem párbajban.
- De Ron, ezek ősrégi módszerek és nem oldasz meg velük semmit sem! – győzködte Anne. – Attól, hogy esetleg legyőzöd, még a tény az tény marad. Harry és a húgod el fognak válni. Ami történt, megtörtént.
- Tudom, Anne.
- Anne, szerintem mindannyian tudjuk, hogy igazad van, de ha Ron ragaszkodik ehhez, ha neki jobb lesz ettől, akkor én benne vagyok.
- Nagyszerű, akkor legyen a jövő vasárnap éjfélkor a parancsnokság gyakorlópályáján.
- Rendben van, Ron – egyezett bele kelletlenül Harry.
- Első vérig megy a harc. Anne, leszel a döntőbíró?
- Én ebben nem szeretnék részt venni, mivel nem értek vele egyet. Mindazonáltal nagyon izgalmasnak ígérkezik az ütközet, így ezt nem hagyhatom ki.
- Akkor most, hogy végeztünk ezzel, mennem kell.
- Hová mész, Harry? Talán Anabellával lesz randid? – gúnyolódott Ron.
- Szóval ezt is tudod.
- Persze, hogy tudom.
- Anabella nagyon csinos nő – jegyezte meg Anne halkan.
Ron szeme szikrákat szórt, amikor a nőre nézett, magából kikelten ordítozni kezdett:
- Attól, hogy csinos még nem kellene lefeküdni vele!
- Én nem így értettem, Ron… - védekezett Anne.
- Igen, az a nő fölöttébb vonzó, de attól még nem kellene engedni a csábításának! Igen, engem sem hagy hidegen, de én inkább hazamentem, minthogy megcsaljam Hermionét! – Ron fel sem fogta, hogy most milyen titkot árult el, de Harry azonnal összerakta a képet.
- Szóval ezért jöttél haza a Roxfortból annak idején.
- Mi? Öööö… dehogy, én nem ezt mondtam… én csak azt mondtam…
- Jól hallottuk, hogy mit mondtál, Ron. Valld be, hogy azért menekültél haza, mert megtetszett neked Anabella.
- Én… nem…
- Valld be, Ron. Légy őszinte.
A férfi mély lélegzetet vett, majd lehorgasztott fejjel így szólt:
- Mindig is a gyengém voltak a barnák. Anabella megtetszett nekem, igen, és akkor ki van? Hűséget fogadtam és nem vakságot. Ő nagyon szexis, igen, de én nem estem bele a hálójába!
- Nem, de beleestél volna, ha nem mész haza. Ron, csak egy hajszálnyival vagy jobb nálam.
- Elég vastag az a hajszál! – emelte fel a mutatóujját Ron. – Egy egész trollcsapat elférne rajta, olyan vastag! Én nem csaltam meg a feleségem.
- De megtetted volna, ha nem menekülsz el. Ron, neked mindig is rendben volt a házas életed Hermionéval, látszik rajta, hogy imád téged, te mégis érdeklődni kezdtél egy másik nő iránt. Ellenben nálunk már rég nem voltak rendben a dolgok.
- És?
- És? Nemcsak ketten vagyunk hibásak, hanem a húgod is.
Ron erre már nem mondott semmit, hanem frusztráltan vakargatni kezdte a füle tövét.
- Tudod mit? Inkább menj a dolgodra.
- Látom, szépen tereled a témát – jegyezte meg epésen Harry. – De tényleg mennem kell, és csak, hogy tudd, nem Anabellához megyek, hanem Trelawneyhez.
- Kihez? Trelawneyhez? Mi a cickánynak?
- Mert Félig Fejnélküli Nick szerint tudhat valamit, ami segíthet nekünk.
- De én úgy hallottam, hogy az agyára ment a sok jövendőmondás.
- Meglehet, de az is előfordulhat, hogy nem önmagától bolondult meg.
- Emlékezettörés? – kérdezte Anne.
- Lehetséges, ezt megyek kideríteni.
- Ha memóriatörlése volt, akkor egyedül nem tudod helyrehozni. Veled megyek.
- Komolyan velem jönnél, Ron?
- Igen, addig is szem előtt tartalak.
- Jól van, akkor mi megyünk is, Anne. Útközben beugrom a parancsnokságra és ideküldök valakit segíteni.
- Felesleges, Harry, itt minden nyugodt és csendes.
- Tiszta vihar előtti csend – suttogta Ron.

Amíg ők Londonba készültek, addig a három Potter gyerek, Scorpius és Frankie az udvaron üldögéltek egy tölgyfa tövében. Szerencsére már két napja gyönyörű napos idő volt, így a fű teljesen felszáradt és le tudtak ülni.
- Szerintetek mennyi idő, amíg elkapják a lethifoldot? – törte meg a csendet Frankie.
- Figyelembe véve, hogy már hónapok óta kergetik, szerintem még eltart egy darabig – válaszolt James.
- Remélem, hogy minél előbb a nyomára bukkannak – jegyezte meg Lily.
- A kastélyban hemzsegnek az aurorok és a minisztérium emberei, nem jöhet be észrevétlenül.
- Ez igaz, Scorp, de ne felejtsük el, hogy valahogy mindig besurran – emlékeztette őket Albus.
- Nem baj, a lényeg, hogy mindig együtt legyünk, hiszen mi már majdnem elkaptuk a múltkor – mondta Lily.
- Sikerült is volna, ha valaki nem golyózik be – biccentett a fejével James fel Scorpius.
Kínos csend következett, mindenki várakozóan a fiúra nézett, de James csak vörös fejjel vállat vont.
- Mondtam már, hogy nem emlékszem, hogy mi történt velem.
- Rátámadtál Albusra – magyarázta Scorpius. – Elég durva volt.
- Igen, ezt már mondtátok, de én akkor sem emlékszem. Nem értem, hogy mi ütött belém, én sosem bántanám az öcsémet.
- Talán szólnod kellene róla az apádnak – vetette fel Scorpius.
- Nem, nem és nem! Nem akarok ilyeneket mondani neki, van elég dolga.
- Pedig talán ő meg tudná magyarázni, hogy mi történt veled – mondta Albus. – Szerintem nagyon különös, olyan, mintha megszálltak volna.
- Már minden oké! Apának egy szót se! Ha valaki beköp, akkor én elevenen meg fogom azt nyúzni!
- Jól van, na, Jimmy! – Lily megadóan felemelte a kezét. – De azt mondjátok meg nekem, hogy honnan jön az az izé. Minden titkos bejáratot figyelnek, az összeset, ami csak rajta van a Tekergők Térképén.
- Talán nem is úgy jön be – gondolkozott hangosan Albus. – Talán el sem megy. Ha senki sem látja, amikor bejön, akkor az azért lehet, mert el sem megy. Mert itt van. Meglehet, hogy itt van valahol a kastélyban.
- De a téli szünetben átkutatták a kastélyt, nem? – kérdezte Frankie.
- De igen, és semmit sem találtak. Hallottam, amikor apa beszélt Ron bácsival, és az összes helyet végigvették, ami csak a térképen van, még a Szükség szobáját is. Akkor mégis hol bujkálhat?
- Remélem, hogy nem a ruhásszekrényemben vagy az ágyam alatt – jegyezte meg James kaján vigyorral az arcán. – Mondjuk, annak sem örülnék, ha a seprűtisztító készletemben bujkálna.
A többiek rosszallóan megcsóválták a fejüket, így James bűnbánóan abbahagyta a vigyorgást.
- Ha mindent megnéztek, de még sem találták… ha az összes helyet megnézték a térképen… csak egy helyet nem jelöl a térkép.
Scorpius és Frankie felkapták a fejüket, Albus pedig úgy pattant fel, mintha valaki jól megbökte volna. Szemében a megvilágosodás fénye ragyogott.
- Van egy hely, ami már egyszer otthont adott egy szörnynek, és ez a hely nincs rajta a térképen.
- Csak nem a? – kérdezte Scorpius.
Albus szaporán bólogatott.
- A Titkok kamrája – nyögte elbűvölten Frankie. – Lehet, hogy ott rejtőzködik az a bestia? Igen! Ez tök logikus! Azt a helyet szerintem elfelejtették.
- Ott lesz, érzem.
- Álljunk meg egy röpke szóra – szólt közbe James. – Elmondaná nekem valaki, hogy mi a fészkes fene az a Titkok kamrája?
- Hát te tényleg ilyen tudatlan vagy? – hőkölt hátra Scorpius szánakozva. – Még azt sem tudod, hogy mi az a Titkok kamrája?
- Ha tudnám, akkor nem kérdezném te hígagyú.
- Te vagy a hígagyú!
- Fiúk, erre nincs időnk – békítette őket Albus, majd a bátyjához fordult. – A Titkok kamrája az egy titkos hely a suliban, ahol régen egy baziliszkusz bujkált, ami megtámadta a diákokat. Még anno Mardekár Malazár hozta létre, hogy alkalomadtán megtisztítsa a sulit a sárvérűektől. Apa másodikas korában megtalálta a kamra bejáratát, és elpusztította a baziliszkuszt.
- Így már más. Már csak egy kérdésem lenne: mi a Merlin üstöke az a baziliszkusz?
Scorpius idegesen a homlokára csapott, majd sürgetően ezt mondta:
- Az most tök mindegy, a lényeg az, hogy talán odabent van ez a lethifold.
- Akkor talán szólnunk kellene apának – vetette fel Lily.
- Igen, menjünk, és szóljunk neki.

***

Trelawney valóban kritikusan rossz állapotban volt, ha az orvosa nem mondta volna Harryéknek, hogy ő az, akit keresnek, akkor ők bizony fel nem ismerték volna. A hajdani Jóslástan tanáruk még árnyéka sem volt egykori önmagának. A szobája bal sarkában ült összekuporodva, és egy világoskék hálóinget viselt. Haja már szinte fehér színűvé vált, szemüvegének pedig hűlt helye volt, ami pedig a méretét illeti, egy hatéves kisgyerek se lett volna magasabb nála. Összességében olyan volt, mint egy aszott varangy. Ron azonnal el is fintorodott, amikor meglátta.
- Szent szalmaszál…
Harry óvatosan a nő mellé sétált és leguggolt elé. Trelawney lassú mozdulattal felemelte a fejét, s üveges tekintete Harryébe fúródott.
- Trelawney professzor…
A nő arca még a saját neve hallatára is kifejezéstelen maradt. Harry sajnálkozva kémlelte a ráncokkal borított arcot, majd Ronra nézett, aki megvonta a vállát.
- Elég rossz bőrben van – mondta ki Harry azt, amit mind a ketten jól tudtak.
- Szerinted tényleg megátkozhatták?
- Fogalmam sincs, Ron, de Nick erre célzott.
Ron beljebb lépett a szobában, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót.
- Szerinted az itteniek nem vizsgálták meg, hogy átok hatása alatt áll-e? Szerinted ők nem próbálták meg megtörni az átkot?
- Biztosan minden tőlük telhetőt megtettek, de mivel Trelawney olyan foglalkozással rendelkezett, amelynél gyakori az elmebaj, talán nem foglalkoztak vele behatóan. Meg amúgy is, az elmúlt években sok háborodottat jutattunk ide mi is.
Valóban sok bűnöző és halálfaló került a Szent Mungó Elmegyógyintézetébe, mivel sokan megpróbálták még az aurorok megérkezése előtt eltűntetni az emlékeiket, hogy ne kerüljenek az Azkabanba. Gyakran ezek az akciók hasonlóan végződtek, mint Trelawney tragédiája.
- Nem vizsgáljuk meg?
- Szerintem fölösleges. Megátkozták őt, Ron, érzem.
- Érzésekre veszélyes alapozni – idézte Rufus Order tanítását Ron.
- Nézd meg a szemét, teljesen üres, mintha egy halott szemét néznéd, és az arca, teljesen kifejezéstelen. Ha hozzászólok, nem reagál, ha megérintem – itt Harry megfogta a nő térdén pihenő kezét -, akkor sem reagál. Mintha nem érzékelne engem. Egy természetes úton megbolondult ember adna valamiféle reakciót, az válaszolna az ingerekre.
- Nem minden esetben – emlékeztette Ron. – Emlékszel, amikor tanulmányi kiránduláson voltunk az Azkabanban, ott is volt egy ilyen rab… Greyback, ő természetes úton bolondult bele a fogságba.
- Tudom, de Greybackre a dementorok is rossz hatással voltak. Szerintem akkor is megátkozták őt, Ron. Hidd el nekem, Trelawneyt megátkozták.
- Akkor törjük meg a varázst. Ártani úgysem árthatunk neki már.
Harry a nőre szegezte a pálcáját.
- Finite incantatem.
- Te most komolyan ezzel a gyenge varázzsal akartad hatástalanítani az emlékezettörést? – hüledezett Ron.
- Dehogy! Ez csak az első lépése a Memosikrannak. Tudod, Ron, ahogy tanultuk…
- Oké – oké, azt már elfelejtettem, nem mindennap csinálok ilyen bonyolult varázslatot – védekezett Ron pironkodva.
- Gyere ide mellém, és csináljuk egyszerre – parancsolta Harry, majd amikor Ron elfoglalta a helyét, már egyszerre kántálták: - Finite incanatatem, salvio memoriam, exodus hess, inmemoriam maxima!
Pálcáikból kristályszerű fény röppent ki, és vonta körbe a nőt, aki még mindig kifejezéstelen arccal kuporgott a sarokban.
- Szükség lesz a kristályokra is – mondta Harry, majd a zsebéből elővett három darab lila színű ametisztkristályt. Letette a drágakövet a hófehér csempepadlóra háromszög alakban, majd Ronnal felkarolták Trelawneyt, és a háromszög közepébe ültették.

- Finite incantatem, salvio memoriam, exodus hess, inmemoriam maxima! – A kristályok ragyogni kezdtek, lila fény úszott ki belőlük mintegy forgószélként körülvéve Trelawneyt. – Finite incantatem, salvio memoriam, exodus hess, inmemoriam maxima!
Ron a szeme elé tette a karját, mivel olyan fényár öntötte el a szobát, hogy az már szinte vakított. Trelawney arckifejezése megváltozott, páni félelem tükröződött rajta, majd hirtelen keservesen sírni kezdett attól a fájdalomtól, amelyet az emlékek visszatérése okozott az elméjében. Harry leeresztette a pálcáját, és a lábával arrébb rúgta a háromszög csúcsát, mire a fény megszűnt.
- Trelawney professzor, felismer engem? – térdelt mellé Harry.
A nő reszketve Harryre nézett.
- Harry… Potter?
Harry elégedetten felnézett Ronra, aki fáradtan leeresztette a pálcáját.
- Emlékszik mindenre?
- Igen… istenem, mi történt? Hol vagyok?
- Professzor, önt megátkozták, emlékszik a támadójára?
- Támadó… átok?
- Igen, valaki kitörölte az emlékeit.
Trelawney arcára kiült a rettegés, majd elhalványodott a tekintete.
- Ő… visszatért…
- Kicsoda? – kérdezte Harry, bár valahol a lelke mélyén tudta a választ.
- Harry, erre nincs idő, azonnal az agyába kell másznod! – hadarta Ron.
Igaza volt, sajnos az átoktörés nem volt végleges. Trelawney emlékeit végleg és visszahozhatatlanul törölték, s ennek bizonyítéka a lassan újra üvegessé váló tekintete volt. Harry is észrevette ezt, és tudta, hogy nincs más választása.
- Legilimens!
Trelawney utolsó emlékére volt szüksége, amit azonnal meg is talált. A nő a Roxfortban sietett felfelé az igazgatói iroda felé és így motyogott magában:
- Ő, akit nem nevezünk nevén… ő, akit nem nevezünk nevén visszatért… szólnom kell valakinek, azonnal szólnom kell valakinek. Az ő műve, ez mind az ő műve… az ő hagyatéka…
- Csak nincs valami baj? – csendült egy hang a nő háta mögött. Egy rideg, teljesen érzelemmentes hang. Harry megesküdött volna rá, hogy már hallotta valahol…
Trelawney megfordult, de nem mert a hang gazdájára nézni, így Harry is csak a hang kezét láthatta. Egy kezet, amelyet szintén látott már valahol, egy kezet, amely egy varázspálcát szegezett a nőre.
- Hová készültél? Talán árulkodni McGalagonynak?
- Nem… én nem tudok semmit sem! – remegett Trelawney. – Én nem tudok semmit sem…
- Tudom, hogy láttad a nyavalyás gömbödben, és azt is tudom, hogy leskelődtél utánam. Tudom, hogy tudod.
- Én nem tudok semmit sem.
- Ne hazudj! – mennydörögte a hang kegyetlenül.
Harry azért rimánkodott, hogy Trelawney végre felnézze, hogy végre láthassa a hang tulajdonosát. De sajnos erre nem volt esély. A hang gazdája nem volt beszélgetős kedvében.
- Miért van az, hogy te mindig meglátsz valamit, amit nem kellene? Milyen kár, hogy rájöttél és senkinek sem mondhatod el. Milyen nagy kár.
- Ne, könyörgöm, ne tegye… esküszöm, nem szólok senkinek!
- Megbocsáss, Trelawney, de nem bízom magamat a véletlenre. Crucio!
Trelawney összeesett, s így Harry csak a roxforti padlót láthatta, valamint a támadó fekete színű csizmáját. Egy nő csizmája volt, és egy nő beszélt Trelawneyhez. Egy nő?
- Crucio!
A szörny nevetett, szörnyű kacajjal élvezte Trelawney kínzását. Majd Harry újra a kórházi szobában volt, s Trelawney ismét kifejezéstelen arccal kuporgott előtte. Szeméből egy könnycsepp gördült le az arcán.
- Nos? – sietette Ron. – Láttál valamit?
- Voldemort visszatért.

- Mi van?!