Lassan elérkezünk a történet végéhez, ez a fejezet vízválasztó lesz, s innentől kezdve Harry számára egyenes út vezet lefelé a lejtőn. 

Scorpius Malfoy már hajnalban Lily ágya mellett ücsörgött, és nézte, ahogyan a lány alszik. Valahányszor az verejtékezve forgolódni kezdett gyengéden megnyugtatta, mivel biztos volt abban, hogy a lánynak rémálmai vannak az előző nap történései miatt. Ami Scorpiust illette, ő egyszerűen képtelen volt elaludni, egész éjjel ide-oda forgolódott, és valahányszor lehunyta a szemét, azonnal azt látta, amint a vérfarkas Lilyt molesztálja. Most pedig, ahogyan itt ült a lány mellett, azok a szavak jártak a fejében, amelyeket ez a férfi vágott a fejéhez. Tudta nagyon jól, hogy a Malfoy család régen a sötét oldalon állt, s egy rövid ideig az édesapja, Draco, a Nagyúr kegyében volt. A bukása pedig magával rántotta az egész Malfoy családot. Nemcsak az emberek néztek rájuk ferde szemmel, és vetették ki őket a társadalomból, hanem ők maguk is szégyellték egykori tetteiket, s csak suttogva említették meg a régi időket, de az egykori sötét korról is csak azért szerzett tudomást, mert nagyanyja, Narcissa volt olyan kegyes, hogy megmagyarázza neki, hogy miért is tiltják tőle a vele egykorú gyerekeket a szüleik, hogy miért nézik ki, akárhová is megy. Narcissa elmesélte neki, hogy ők egykoron rossz oldalra álltak, s most fizetniük kell a bűneikért. Azt is megtudta, hogy ennek a rossz döntésnek a keresztjét kell cipelniük életük végéig, s hogy ez a teher vitte a sírba a nagyapját, Luciust is, aki képtelen volt elviselni, hogy a legmagasabb körökből a társadalom szélére szorult. Scorpius megfogadta, hogy ő mindent jóvá fog tenni, és visszaállítja a Malfoy név régi-új fényét.

- Scorp? – nyitotta ki a szemét Lily. – Te mit keresel itt?
- Csak vigyázni akartam rád.
- Rendes tőled… - a lány szemében könnycseppek jelentek meg. – Én annyira félek…
- Már nincs mitől, Lily – Scorpius megfogta a lány kezét, de az elhúzta. Scorpiust ez egyáltalán nem lepte meg, fel volt készülve arra, hogy a lány egy ideig félni, illetve undorodni fog a férfiaktól.
- Olyan szörnyű volt! – a lányból hirtelen kitört a sírás, szinte rázkódott a teste.
- Nyugodj meg, már vége van. Nem lesz semmi baj, Lily.
Hiába beszélt, a lány egyre hevesebben és hangosabban sírt, ő pedig legszívesebben magához vonta volna, hogy megsimogassa, és csókot leheljen a homlokára. De ezt nem tehette meg, mivel a lány valószínűleg ellökte volna magától, s csak ártott volna a gyengédsége, mint segített volna. Így nem tehetett mást, próbálta szavakkal lecsillapítani, de ez nem használt. Egy idő után Lily felült az ágyban, és átkulcsolt térddel előre-hátra ringatózott. Nem tehetett mást, szólnia kellett Madame Emeraldnak, a Gyengélkedő orvosának. A vörös hajú boszorkány nem nagyon örült, hogy hajnalban zaklatják, de amikor Scorpius felvázolta a gyanúját, miszerint Lilynek idegösszeroppanása lehet, azonnal fogta zöld hálóköpenyét, és a Gyengélkedőre sietett, Scorpiust pedig megkérte, hogy várakozzon odakint. A fiú fel és alá járkált az ajtó előtt, hátrakulcsolt kézzel, amikor végre valahára elhalkult odabent a lány zokogása, és megjelent az ajtóban Madame Emerald szigorú arca.
- Most már rendben lesz, altatót kellett adnom neki, még jó, hogy időben szólt, fiatalember.
- Mikorra fog rendbe jönni?
- Ezt nem lehet előre megjósolni, komoly trauma érte, és kis híján valóban idegösszeroppanása lett, apropó, honnan ismerte fel a jeleket?
- A nagyapám idegösszeroppanásban halt meg – felelte szárazon Scorpius.
- Áh, vagy úgy. Csúnyán fog hangzani, de ez esetben szerencse, hogy ön már tapasztalt ilyet. Szegény kislány, elég rossz állapotban volt, de most már rendbe fog jönni, csak nagyon türelmesnek kell lenni vele. Maga szerelmes belé, jól látom?
- Igen – Scorpius fülig vörösödött. – Nem is tudja mennyire.
- De, látom. Nagy szerencséje van ennek a lánynak önnel, Mr. Malfoy.
- Én ebben nem vagyok ilyen biztos.
- Hogyan?
- Én egy Malfoy vagyok, egy bukott család sarja, Mr. Potter megtiltotta, hogy a lányával legyek, és talán igaza van. Nem vagyok méltó hozzá.
- A családunkat nem mi választjuk, de a sorsunkat igen – jelentette ki a boszorkány sejtelmesen, majd magára hagyta a fiút.

Mialatt ők a Gyengélkedőnél beszélgettek, Harry Potter az ágya szélén ücsörgött, és az előző nap történésein gondolkodott. Nem értette, hogy Lily támadója, mint később kiderült Eric Demony, miért támadt rá a lányára, és miért beszélt olyan gúnyosan velük, mintha direkt ki akarná próbálni, hogy mekkora Harry tűréshatára. Mi oka volt ennek a férfinak arra, hogy provokálja őt? Miért akart meghalni? Harry már nagyon bánta, hogy elragadták az indulatai, és megölte a támadót. Aurorként hatalmas hibát követett el, mivel az egyik legfontosabb szabály az aurorok munkájában az volt, hogy minden élet egyenlő, s csak önvédelemből szabad végezni valakivel. Ő pedig nem önvédelemből, hanem bosszúból, és hirtelen felindulásból oltotta ki Demony életét. Ki kellett volna kérdeznie, akkor most nem ülne itt tanácstalanul. És ezen a ponton eszébe jutott valami, valami, ami elsötétítette az elméjét, ez a dolog nem volt más, mint a lethifold, a szörny, amelynek még mindig nem akadt nyomára. Amióta ez a lény megtámadta a fiát, ő az aurorokkal átkutatta a kastélyt, és a környező falvakat is, de eddig semmit sem találtak. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan szívódhatott fel a szörnyeteg, hiszen annak ellenére, hogy rendkívül veszélyes bestia, a lethifold nem valami ravasz. S figyelembe véve azt, hogy Lilyt csak úgy megtámadta egy vérfarkas, a szörny pedig szőrén-szálán eltűnt, talán Ronnak igaza van, és van valaki a háttérben, aki mindezt irányítja, vagy esetleg egy egész szervezet, halálfaló nézeteket vallók egy csoportja. Ha tényleg lennének valakik, akik ártani akarnak neki, s ezek a valakik képesek irányítani egy lethifoldot, akkor tényleg nagy veszélyben vannak. Gondolataiból Anabella zökkentette ki, aki belépett a szobájába, kezében egy csésze gőzölgő teával.
- Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak, de hallottam, hogy fel-alá járkáltál, és gondoltam, készítek neked egy nyugtató teát.
- Köszönöm, Anabella, nagyon figyelmes vagy.
- Mert megérdemled, Harry – mosolygott a nő, és a férfi kezébe helyezte az italt. – Hidd el, jót fog tenni.
Harry belekortyolt a teába, és valóban jól esett neki, amint a meleg ital elárasztja a testét. Anabella kétségkívül odafigyelt rá, és a nő gyengédsége teljesen magával ragadta.
- Hogy érzed magad?
- Hát nem valami jól, rettenetesen aggódom Lily miatt.
- Nyugodj meg, biztosan minden rendben lesz vele – Anabella megfogta Harry kezét. – Erős lány, túl fogja magát tenni a történteken, minden csak idő kérdése.
- Sosem hittem volna, hogy egyszer ilyet kell átélnie, annyira szörnyű ez az egész. Ráadásul hatalmas hibát követtem el tegnap, Anabella. Nem lett volna szabad megölnöm azt a férfit, aurorként csődöt mondtam.
- Harry, senki sem vetheti a szemedre, hogy nem tudtál uralkodni magadon, azt tetted, amit bármely más apa is megtett volna.
- Anabella, ez nem mentség, én vagyok a főparancsnok, nekem kellene példát mutatnom, ráadásul ki kellett volna kérdeznem, hogy magától támadt-e rá a lányomra, vagy parancsot teljesített-e.
- Gondolod, hogy valaki van a háttérben?
- Elképzelhető ez is, sajnos, habár én lepődnék meg a legjobban, ha feltűnne egy új gonosz varázsló. De tudod, eszembe jutott valami, a lethifold.
- A lethifold?
- Igen, egyre inkább arra gyanakszom, hogy valaki irányítja.
- De ki lenne erre képes?
- Nem tudom, bárcsak rossz lenne a gyanúm, mert ha tényleg van valaki a háttérben, akkor az nagy probléma, mert ebben az esetben egy nagyon erős feketemágussal állunk szemben.
- Meg fogod oldani a rejtélyt, én nem féltelek, annyira jó auror vagy, Harry.
- Hogy jó? Ha az lennék, akkor tegnap uralkodom magamon…

Anabella megfogta Harry állát, és maga felé fordította.
- Idefigyelj, Harry Potter, ha tényleg egy rendkívül erős feketemágussal állunk szemben, akkor nem engedheted meg magadnak, hogy kételkedj a képességeidben, össze kell szedned magad az emberekért, a gyerekeidért, és értem is, mert nem akarlak elveszíteni.
Harry hosszan a nő sötétbarna szemébe nézett, majd megcsókolta Anabellát.
- Amint Lily rendbe jött elmondom Ginnynek, hogy elválok. És akkor el foglak venni feleségül.
- Remélem, hogy a gyerekeid egy napon elfogadnak majd, nem szeretném, ha miattam harctérré változna az otthonod.
- Ne aggódj, meg fogják érteni idővel. Ana, én beléd szerettem – mondta a férfi olyan komolyan, hogy a nő egy pillanatra zavartan lesütötte a szemét, majd felállt.
- Lassan hét óra, nem akarod meglátogatni a lányodat?
- De igen, azonnal megyek, csak felöltözöm.
- Rendben, akkor magadra hagylak – Anabella forró csókot nyomott Harry szájára, majd elindult az ajtó felé, de ott megtorpant.
Harry kérdő tekintettel nézett rá a szekrény mellől.
- Valami baj van?
- Tudod, mi jutott eszembe az esetleges sötét varázslóval kapcsolatban?
- Micsoda?
- Hogy nem vetheted el a feltételezést, hogy talán tényleg létezik valaki, aki az életedre tör, valaki, aki ismer téged.
- Igen, és?
- Ez a valaki talán Voldemort hagyatéka – jelentette ki a nő titokzatosan, majd halk csattanással csukódott be mögötte az ajtó.
Harry kővé dermedve állt a szekrény előtt, és Anabella utolsó mondata járt a fejében. Voldemort hagyatéka? Ez mit jelent? Egy utód, akit ő nevelt ki? Ez lehetetlen, hiszen meg sem fordult Voldemort fejében az, hogy esetleg veszíteni fog. Talán egy… Harry a szívéhez kapott, és hirtelen meg kellett kapaszkodnia a szekrényajtóban, nehogy összeessen. Talán van még egy lélekdarab, amiről ők nem tudtak.
 

***

Frankie szomorúan lógatta orrát a klubhelyiségben, már kezdte elhinni, hogy a tanárnőnek igaza van, és ő tényleg csak képzelődik.
- Történt valami, Frankie? – ült le mellé Albus homlokráncolva.
- Áh, semmi. Belehet már menni Lilyhez?
- Nem, mert egyszerre csak egy ember mehet be, és most apa van nála. De amúgy jobban van, szerencsére. De te nem vagy valami jó színben.
- Al, senki se hisz nekem az árnyékot illetően. Tegnap is láttam! Megőrültem?
- Láttad tegnap? – pattant fel idegesen Albus.
- Igen, de lehet, hogy csak hallucináltam.
Albus ezt nem is hallotta, idegesen tördelte a kezét.
- Mi a baj?
- Frankie, elmondok neked valamit, de nem adhatod tovább.
- Rendben.
- Nem képzelődsz, pár hete megtámadta Jamest is.
- Mi?! – már Frankie is állt. – Akkor nem vagyok bolond? De jó! Akarom mondani, akkor tényleg van egy szörny az iskolában?
- Egy lethifold pontosabban, és nem tudjuk, hogy hol van. Apa és az aurorok átkutattak mindent, de nem találták meg.
- De akkor erről miért nem tudnak a többiek?
- Mert McGalagony megtiltotta, hogy kikotyogjuk, mert fél, hogy kitörne a pánik. Apa is megígértette velünk, hogy hallgatunk, mint a sír.
- Értem, csak ez olyan rossz, mert igazam van, és mégis mindenki hülyének néz.
- Sajnálom, Frankie – fogta meg a vállát Albus. – De most szólnunk kell McGalagonynak az újabb támadásról.

Az igazgató kis híján szívinfarktust kapott, amikor megtudta, hogy ismét eltűnt egy diák. Azonnal összehívta a tanárokat, hogy rendkívüli gyűlést tartson.
- Ez tarthatatlan! – csattant fel Flitwick. – El kell kapni azt a bestiát!
- Maga szerint mi nem ezt akarjuk? Istenem, ez nem mehet így tovább! – sopánkodott a boszorkány. – A szülők már zaklatnak, hogy a gyerekeik nem írnak vissza a levelekre, hogy minden rendben van-e… mit tegyek?
- Mondja el az igazat, Minerva – felelt Anabella teljes lelki nyugalommal.
- Hogyan?
- Jól hallotta, elég volt a titkolózásból. Itt az idő, hogy mindenki megtudja, hogy gond van.
- De az katasztrófa lenne!
- Már katasztrófa van. A diákoknak tudniuk kell, hogy veszély leselkedik rájuk, én nem hallgatok tovább.
- Na, de Anabella…
- Tudom, hogy nagy visszhangja lesz az ügynek, de Minerva, magának mi a fontosabb: a gyerekek biztonsága, vagy a saját posztja?
- Tessék? Hogy kérdezhet ilyet?! Persze, hogy a tanulók épsége!
- Akkor tudniuk kell, hogy mi folyik körülöttük – kapcsolódott be a beszélgetésbe Harry. – Én megtanítom őket védekezni, de ehhez tudniuk kell, hogy veszélyben vannak.
- Hiszen már tanulnak, nem?
- Csak amolyan tessék-lássék módjára.
- McGalagony, a hír jobban motiválná őket, és én megígérem, hogy mindent megteszek, hogy a miniszter nem váltsa le magát – ígérte Anabella. – Jól ismerem, rám hallgatni fog.
- Rettegek attól, hogy mi lesz, ha mindez kiderül…
- Nem lesz egyszerű, ez biztos, de gondoljon csak arra, hogy maga ennél nehezebb dolgokon is túlesett már – mondta Harry.
- Igaza van! – bólogatott Flitwick. – Gondoljon csak a Roxfort ostromára!
- Igazuk van, rendet kell tennünk, és ma összehívom a diákokat.

A boszorkány nem is sejtette, hogy erre már semmi szükség sem lesz, mivel egy roxforti diák minden szót hallott, s már rohant is a Griffendél klubhelyisége felé, ahol részletesen beszámolt arról, amit hallott.
- Ez baromság, Rose! – jelentette ki legyintve David Thomas. – Még, hogy egy szörny! Ezek bedőltek ennek a flúgos Longbottomnak.
- Frankie nem flúgos – szólalt meg James. – Tényleg van egy szörny a suliban, engem is megtámadott.
- Mi?
- Jól hallottad. Kis híján kivégzett az a dög.
- Köszönöm, James! – Frankie szemében hálakönnyek jelentek meg. – Olyan rendes tőled, hogy kiállsz mellettem!
- Azért ne ölelgess, oké?
- Bocsi…
- Szóval, igaz lenne? – ráncolta a homlokát David. – Akkor nagy szószban vagyunk, és csak egyet tehetünk!
- Mit?
- Gyertek utánam!

Az egész Griffendél megindult Harry Potter irodája felé, majd David bekopogott az ajtón.
- Mi folyik itt? – lépett ki kíváncsian Harry.
- Tudunk a szörnyről, Rose mindent elmondott.
- Rose? – nézett a lányra Harry.
- Éppen kiesett a fülemből a fülbevalóm, és elgurult, én meg kerestem, és akkor hallottam, amit beszéltek a tanáriban.
Harry nagyot sóhajtott. Hát eljött az idő, lehull a lepel.
- Minden, amit hallott, igaz volt. Sajnos tényleg van egy szörny az iskolában.
- Hogyan? – zúdult fel egyszerre a tömeg.
- Ez akkor tuti? – kérdezte David.
Harry bólintott, melynek hatására pánikroham futott végig a diákokon.
- Meg fogunk halni! – üvöltötte egy lány.
- Mindenkit fel fog falni!
- Végünk van!
Akkora hangzavar támadt, hogy Harry még a saját hangját sem hallotta, ráadásul a folyosón állók is megtudták a hírt, amely futótűzként terjedt az iskolában, s végül már annyian álltak Harry irodája környékén, hogy egy gombostűt sem lehetett volna leejteni.
- Hogy mi, egy szörny?
- Igen, és gyerekekkel táplálkozik!
- Neeee!
A diákok jajveszékelve fogták a fejüket, a fiatalabbak közül pedig sokan sírva is fakadtak félelmükben.
- Meghalunk!
- KUSSOLJATOK MÁR! – üvöltötte David Thomas, de nem sokat ért el vele.
Harry csak egy megoldást látott, felemelte a pálcáját:
- Silencio!
A tömeg végre elcsendesült.
- Na, végre valahára. Tehát, van egy szörny az iskolában, de el fogjuk kapni, magukat pedig megtanítom védekezni. Rendben van?
A diákok egy emberként bólintottak.
- Most pedig mindenki menjen a dolgára.
Lassan fogyatkozni kezdett a tömeg, mindenki visszatért a dolgához, csak egy-pár griffendéles maradt Harry irodájánál.
- Esküszöm, hogy úgy fogok tanulni, mint a kisangyal – fogadkozott David Thomas. – Könyörgöm, tanítson meg minket!
- Ne aggódjon, mindent meg fogok mutatni. Viszont Mr. Longbottomnak járna egy bocsánatkérés.
A griffendélesek Frankie felé fordultak, és engedelmeskedtek Harrynek.
- Ne haragudj, Frankie.
- Semmi baj – nyögte megszeppenve a fiú.
- Most pedig menjenek a dolgukra.
- Apa, hogy van Lily? – kérdezte James.
- Jobban, de most nem menj be hozzá, elaludt.
- Oké – bólintott a fiú, s amikor elnézett a folyosó vége felé, észrevett valakit. – Most mennem kell!

James végigrohant a folyosón, és elkapta a szőke lány karját.
- Engedj el!
- Nem, amíg meg nem magyarázod nekem, hogy miért vertél át!
- Nem vertelek át, randit akartál Elle Sue-val, én pedig elintéztem neked – felelte a lány gőgösen.
- Azért, mert azt mondtad, hogy a neved Elle Sue!
- Nos, akkor az a név jutott eszembe először, bocsi, akkor tényleg hazudtam. És akkor mi van? Nem tök mindegy neked? Vagy az a bajod, hogy én nem lettem az egyik skalpod? Hát tudd meg, Potter, hogy nem is leszek.
- Már nem is kellesz – sziszegte James. – Én komolyan gondoltam a kapcsolatunkat, életemben először komolyan érdekelt egy lány, de te mindent elrontottál. Jobb is, hogy nem jöttünk össze, semmi szükségem egy ilyen hazug perszónára!

A lány látszólag meghökkent a fiú szavai hallatán, majd erőltetetten felnevetett.
- Tudod kinek rizsázz, Potter!
- Valami gond van, Morgan? – lépett hozzájuk Scorpius.
- Morgan? Szóval te vagy Morgan, csodás, legalább most már tudom az igazi nevedet! – fröcsögte James haragosan.
- Mi folyik itt?
- Mi a franc közöd van hozzá, Malfoy?!
- Csak annyi, hogy ő a húgom.
- Micsoda? – Jamesnek a falhoz kellett támaszkodnia, nehogy elessen. – Hogy neked van egy húgod, és az pont ő?
- Igen, miért talán van valami kifogásod ellene?
- Nem, nincs, már úgyis tök mindegy – James olyan fájdalmas arccal távozott, hogy még Morgannek is megesett rajta a szíve egy kicsikét.
– Mi volt ez az előbb? – vonta kérdőre a húgát Scorpius.
– Semmi lényeges, Scorpius, csak Potter randira hívott, én meg Elle Sue-t küldtem el magam helyett.
– Ez mire volt jó, Morgan?
– Arra, hogy lekopjon. Én nem leszek James Potter újabb zsákmánya, vagy talán azt szeretnéd?
– Nem, egyáltalán nem, de tudod Lily említette, hogy a bátyja életében először szerelembe esett, és nagyon teper egy lány után. Akkor még nem tudtam, hogy te vagy az.
– Szerintem ez semmin sem változtat, én nem leszek az újabb exbarátnője.
– Morgan, az meg sem fordul a fejedben, hogy komolyan gondolja? Hogy megváltozott?
- Az ilyenek sosem változnak meg, csak előadja magát. Képzeld, még egy levelet is írt nekem, nem mondom, majdnem bedőltem neki, de szerencsére időben észbe kaptam.

Scorpius fürkésző tekintetet vetett a húgára, majd megfogta a kezét, és a folyosó bal sarkába húzta, hogy senki se hallhassa, azt, amiről beszélnek.
– Figyelj, én sem szeretem Jamest, mindig rosszban voltunk, de az Álarcosbálon képes volt önzetlenül cselekedni, és segített nekem és Lilynek abban, hogy együtt legyünk. Sosem hittem volna, hogy képes félretenni az ellenszenvét, de megtette, és ez azt bizonyítja, hogy van valami a mellkasában, amit szívnek szoktak nevezni – Scorpius megragadta Morgan két vállát, és mélyen a szemébe nézett: - Az emberek sokszor nem olyanok, mint amilyennek látszanak, ezt neked kellene a legjobban tudnod, hiszen minket is mindig a származásunk alapján ítélnek meg. Talán megváltozott, de ez sosem derül ki, ha nem adsz neki egy esélyt.
– Jó szöveg, bátyám, de engem nem érdekel James Potter.
– Persze, hogy nem, ezért volt darabokra tépve a levele az ágyadon.
Morgan szeme megvillant, majd dacosan elfordult, és így szólt:
- Már majdnem bevettem azt a sok sületlenséget, amit leírt, de akkor láttam, hogy egy csomó lánnyal flörtöl, mint ahogyan mindig is szokta.
Scorpius elmosolyodott.
– Csak nem féltékeny vagy? Az én kishúgom féltékeny James Potterre?
– Jaj, kussolj már! Nem vagyok féltékeny, felőlem az egész iskolát lefektetheti, nem érdekel. Amúgy meg, ha összejönnénk, ami persze sosem fog megtörténni, Mr. Potter tuti infarktust kap, amiért a másik gyereke is egy Malfoyt választott.
– Talán nem fogja bánni – vetette fel Scorpius. – Az előbb találkoztam vele, és ismét megköszönte, hogy megvédtem Lilyt tegnap. Nagyon hálásnak látszik, meg amúgy is, amióta külön órákat ad nekem, és még pár diáknak, azóta szerintem már nem utál, vagy ilyesmi.
– Ha már szóba hoztad, hogy van Lily?
– Elvileg jobban, éjjel nagyon rossz állapotban volt, ami persze érthető is, de most már jobban van.
– Legalább valami pozitív is történik ebben az iskolában – sóhajtott Morgan. – Hallottál a lethifoldos ügyről?
– Igen, sajnos Frankie nem képzelődött, tényleg van valami a kastélyban, vagy annak környékén. Albus említette már nekem, hogy patrónusbűbájjal lehet megállítani, vagy legalábbis feltartani egy időre.
– Ezt jó tudni.
– Igen, kérlek nagyon vigyázz magadra, légy óvatos.
– Nyugi, Scorp, mindig óvatos vagyok.

Ezzel a két testvér útjai elváltak, Morgan a könyvtárba sietett, Scorpius pedig Gyógynövénytan órára a növényházba.
Aznap korán köszöntött be az este, s mindenki úgy tért nyugovóra, hogy már tudott a szörny létezéséről. A tisztesség kedvéért McGalagony is megerősítette a hírt az ebéd során, s sok diák úgy döntött, hogy már másnap hazamegy, nem marad tovább az iskolában. Bekövetkezett az, amitől a boszorkány tartott: a hír gyorsan elterjedt, s a szülők egymásnak adták az igazgatói iroda kilincsét. Sokan azonnali hatállyal kivették gyermeküket az iskolából, de akadtak olyan szülők is, akik hittek Harry Potter szakértelmében, és a Roxfortban hagyták gyermeküket. Harry nem késlekedhetett tovább, a legjobb aurorjait jelölte ki arra a feladatra, hogy éjjelente, amikor a diákok a legvédtelenebbek voltak, járőrözzenek az iskolában. Ő maga is gyakran vállalt járőri feladatot, és emellett a nebulókat is folyamatosan oktatta a védekezésre. Egy nappal Lily megtámadása után maga Ginny is megjelent az iskolában, hogy saját szemével győződjön meg lánya épségéről. Sokáig időzött a lány ágya mellett még azután is, hogy az elaludt, de nem vitte rá a lélek, hogy rendes feleséghez méltóan megkeresse a férjét. Inkább fogta magát, és elindult hazafelé, de balszerencséjére összefutott Harryvel a folyosón.
 

- Szia, Harry – köszönt Ginny úgy, hogy rá sem nézett a férfira.
– Jó estét. Hogy van Lily?
– Most éppen alszik, egyébként jól.
– Bemegyek hozzá én is.
Több szó nem esett közöttük, s úgy váltak el, mint két idegen, de Harryt ez már nem zavarta. A legcsekélyebb mértékben sem, már túltette magát a csődben ment házasságán, és készen állt a továbblépésre egy másik nő oldalán.

Egy hét telt el az ominózus roxmortsi hétvége óta, s Madame Emerald szerint Lily már vasárnap elhagyhatja a kórtermet.
– Ez nagyszerű hír! – örvendezett Anabella, amikor Harry elmesélte neki, hogy mit mondott az orvos.
– Igen, végre újra a régi lesz, a Gyengélkedő levegője nem tesz jót neki.
– Ne is csodálkozz rajta, Harry, hiszen valójában ez is csak egy kórház. Mi lenne, ha megünnepelnék ezt a remek hírt?
– Megünnepelni? Hogyan?
– Nos, először is, elmegyünk Roxmortsba, és eszünk egy finom vacsorát egy isteni bor társaságában, ezután visszajövünk, és itt folytatjuk, mondjuk – itt Anabella Harry csípőjéhez dörgölőzött – belemerülünk egy kád forró vízbe, és szeretkezünk egész éjjel.
Harry még a puszta gondolattól is lázba jött, hát még attól ahogyan Anabella mindezt előadta, s hogy a keze a mellkasát simogatta.
– A legmerészebb vágyaidat is teljesítem, Harry Potter – ígérte a nő csábosan, miközben érzékien megharapta Harry fülét.

Harry a lába hegyétől a feje búbjáig elvörösödött, és érezte, hogy a fejéből egy másik testrészébe száll le a vér.
– Mit szólsz hozzá? – búgta a fülébe.
– Egy ilyen ajánlatnak nem lehet ellenállni – ragadta meg az arcát Harry. – Csak attól tartok, hogy én nem tudom teljesíteni a te vágyaidat. Félek, hogy kevés leszek neked hosszútávon, és megunsz engem.
– Hogy mondhatsz ilyen ökörséget? – Anabella kigombolta Harry ingét. – Mint már mondtam, te nagyon vonzó vagy, egy igazi férfi, és én biztos vagyok benne, hogy teljesíteni fogod a vágyaimat.
Anabella lassú mozdulatokkal nyalogatni kezdte Harry mellkasát, majd kicsatolta az övét.
– Ana… - nyögte Harry bódultan. – Mi lesz a vacsorával?
– Az várhat – jelentette ki a nő, miközben lehúzta Harry nadrágján a cipzárt. – Előbb tégy a magadévá, Harry Potter.
– Ahogy óhajtod – mondta Harry rekedten, miközben megmarkolta Anabella hosszú, hullámos haját, és finoman hátraszegte a fejét. Beszívta a nő parfümének illatát, majd szenvedélyesen megcsókolta.
A csókcsatájuk hevében észre sem vették, hogy valaki más is volt a szobában rajtuk kívül, s ennek a valakinek a kezéből kiesett a seprűje, és hangos puffanással ért padlót. Harry azonnal felkapta a fejét a zajra, és az ajtó felé fordult. Ott állt vele szemben a fia, James Potter, halálra vált arccal. A döbbenettől szinte szólni sem tudott.
– James…
- Megmondanád, hogy ez mégis mi a fenét jelent?!
- James, én… megmagyarázom…
- Mit magyarázol meg? Hogy tehetted?! Mondd meg, hogy tehetted! – üvöltötte James.
– Fiam, megmagyarázom…
- Mit magyarázol meg?! He? Azt, hogy ezzel a nővel hemperegsz a szobádban?! Ezt képzeld el, észrevettem én is!
- James, kérlek… - Harry villámgyorsan begombolta az ingét, és felhúzta a nadrágján a cipzárt. – Drága fiam, megmagyarázom, anyáddal eltávolodtunk egymástól, és...
- És azonnal össze kell szűrnöd a levet ezzel a lotyóval?! – vágott a szavába James.
– Kérlek, ne hívd így – Harry tett egy lépést James felé. – Tudom, hogy zaklatott vagy, de ne mondj olyat, amit később megbánsz. Lehet, hogy ez a nő lesz az új anyukád.
– Nekem nem kell új anya! Nekem van anyám! – James úgy toporzékolt, mint egy kisgyerek. – De ha a tanárnő ilyen könnyen kapható, hogy nős emberekkel is hetyeg, akkor jöhet a családba, majd osztozunk!
– James! – Harry vészjóslóan felemelte az ujját.
– Mi van? Talán sajnálod tőlem ezt a ribancot? Biztosan nagyon érti a dolgát ez a lotyó, ha az én derék apámnak is elcsavarta a fejét.
– James, vigyázz a szádra.
A fiú meg sem hallotta, úgy tett, mintha az apja ott sem lenne, egyenesen Anabellának címezte minden mondatát.
– Hagyományosan csinálod, vagy furulyázást is vállalsz?
– James! Elég legyen! – Harry elindult a fiú felé haragosan. – Nem tűröm, hogy Anabellát sértegesd, mert szeretjük egymást. Sértegess engem inkább, megérdemlem.
– Mind a ketten megérdemlitek! Két szemét áruló! Hogy tehetted ezt az anyámmal?! Ő sohasem tenne ilyet veled. Megcsaltad őt ezzel a repedtsarkú ribanccal!
Ekkor megtörtént az, amire még sohasem volt példa közöttük: Harry jobb tenyere James bal arcán kötött ki, halványpiros nyomot hagyva. Amint elcsattant az atyai pofon, Harry azonnal megbánta. Ijedten nézett a kézre, amely megütötte a fiát, James pedig az arcát fogta.
– James, fiam… - Harry megpróbálta megfogni James kezét, de az elhúzta azt.
– Még sohasem ütöttél meg – nyögte James szárazon.
– James – Harry megfogta a fiú két vállát, és magához húzta, de az kibontakozott az ölelésből.
– Ne érj hozzám! Undorodom tőled. Sajnálom, hogy te vagy az apám.

- James, könyörgöm, bocsáss meg. Én nem akartam, én nem.
– Mégis megtetted. Sosem bocsátom ezt meg neked, gyűlöllek.
Az utolsó szó Harry velejéig hatolt, James pedig sarkon fordult, és elindult kifelé.
– Többé nem vagy az apám! – üvöltötte, és elszaladt.
Harry szemében könnycseppek jelentek meg, de nem ért rá szabad utat hagyni nekik. Elindult a fia után, jóvá kell tennie.
– James, várj meg! James!
A fia nem is felelt, csak szaladt a folyosó vége felé.
– Fiam, én nagyon szeretlek!
- Hazudsz, nem szeretsz te senkit sem, csak saját magadat! Élj boldogan a szeretőddel!
– James, kérlek!
A fiú hamarosan valóban abbahagyta a futást, de nem az apja kérésére, amint elérte a folyosó végét megcsúszott, és legurult a lépcsőn. Harry gyorsan lefutott hozzá, és megrázta a fiú vállait:
- Fiam, jól vagy?
Nem kapott választ, ráadásul James alatt vértócsa jelent meg, így nem volt mit tenni, fel kellett vinnie a Gyengélkedőre.
– Annyira sajnálom mindezt, Harry – mondta Anabella a Gyengélkedő ajtajában Harrynek, aki idegesen tördelte a kezét.
– Most ne beszéljünk erről, nem tudok másra koncentrálni, csak nehogy valami maradandó sérülése legyen.
– Persze, értem én – bólintott a nő, majd magára hagyta Harryt. Mivel már későre járt az idő, senki sem tartózkodott a folyosón, és így senki sem láthatta, vagy hallhatta azt, ami a Gyengélkedő melletti folyosón történt: amint Anabella meggyőződött arról, hogy senki sem láthatja, és, hogy hallótávolságon kívül került, az arca teljesen elváltozott. A vonzó, bájos arc helyére egy kemény, kegyetlen grimasz került, s a nő szemében a diadal fénye csillogott.
– Sakk-matt, Harry Potter – mondta a sötétségbe, és ördögi, vérfagyasztó kacajban tört ki. Mialatt így nevetett, egy fekete árny jelent meg a teste körül, és körbevette, akárcsak egy kígyó. Anabella végighúzta kezét ezen az árnyon, és így szólt: - Éhes vagy? Akkor menj, és lakmározz csak!