2012.05.18. 21:36, am
Már majdnem délután három óra volt, mire végre sikerült elszabadulnia Mrs. Watkins órájáról. Hiába tartott érdekes előadást a szerelmi bájital mikéntjéről, ő már alig várta az óra végét jelző csengő hangját. Mindenki más számára fülsüketítő robaj volt a csengő, de ő bársonyos, simogató zenének érezte. Végre valahára elmehet oda, ahová mennie kellett. Villámsebesen a táskájába süllyesztette tankönyvét és pennáját, s már rohant is az udvarra vezető tölgyfaajtó felé. Nem foglalkozott társai rosszalló grimaszaival, sem azzal, hogy kis híján fellökte Flitwick professzort, amikor az belépett az ajtón.
- Elnézést, professzor! - s azzal rohant is kifelé, Hagrid háza felé.
Amint láthatóvá vált a vadőr régi, roskadozó háza, letért az arrafelé vezető ösvényről, és a Tiltott Rengeteg széléhez sétált.
Egy lépés választotta el attól a helytől, ahol sorsdöntő események zajlottak idestova huszonöt éve. Maga sem értette miért, de valahogy mindig megborzongott, ha eszébe jutott, hogy annak idején ez a hely nyújtott menedéket megannyi gonosz varázslónak, boszorkánynak, és alattvalóiknak. Most is, ahogy zöld szemével belenézett a fák sűrűjébe, hideg futott végig a hátán, így gyorsan vissza is fordult a kastély felé. Egyszerre taszította, és hatalmas erővel vonzotta is az erdő. Emellett pedig az is e hely mellett szólt, hogy máshová nem mehettek. Máshol nem találkoztak, mert megzavarták volna őket. Már vagy egy éve minden héten a Tiltott Rengeteg biztonságot adó árnyéka szolgált randevúik színhelyéül. Habár az erdőben rejtőző lények már korántsem voltak olyan veszélyesek, mint szülei idejében, a diákok legnagyobb része messze elkerülte azt a helyet, ahol régebben sötét dolgok zajlottak. Sokszor eltűnődött azon, hogy vajon miért rettegnek úgy a múlttól azok, akik megérték a Sötét Nagyúr elleni harcot. Gonosz volt és kegyetlen, rengeteg ártatlan életét oltotta ki nevetve, de már akkor is a múlté. Halott, elveszítette a sorsdöntő ütközetet, s most már a föld alatt pihen. Akkor mégis miért retteg még mindig mindenki ettől a helytől?
Gondolataiból két puha kéz ébresztette fel. A finom, bársonyos ujjak eltakarták a szemét, s nemsokára felcsendült egy hang. Egy hang, amely azonnal felkeltette alvó reflexeit, s izgalomba hozta érzékeit.
- Na, találd ki, hogy ki vagyok!
- Nem is tudom… talán Rose?
- Nem.
- Akkor Alice?
Érezte, ahogyan a kéz tulajdonosa finoman a hátához bújik.
- Nem, nem lehetsz Alice. Ő mindig liliomillatú parfümöt használ.
Érezte, amint az ujjak elengedik a szemét, szabad utat engedve a látásnak. Gyorsan megpördült a tengelye körül, s egy gyönyörű lány állt vele szemben. Hosszú, göndör haja lazán omlott vállaira, s sötétbarna szemében szemrehányás bujkált. Az iskolai egyenruháját viselte, a vörös-arany nyakkendő lazán díszítette mellkasát. Hosszú, kecses lába fekete magas sarkú cipőben végződött, amely még jobban kiemelte nőies vonalait.
- Te határozottan nem Alice vagy - szólalt meg bujkáló mosollyal a fiú.
- Nem, Albus Potter. Határozottan nem ő vagyok - a lány hangsúlyában a szemrehányás keveredett a sértődöttséggel.
Albus erős karjaiba vonta őt, s békítő hangon ezt mondta:
- Az első perctől fogva tudtam, hogy te vagy az. Már messziről éreztem jázmin illatú parfümöd bódító illatát, s hallottam lépteidet. Tudtam, hogy nem lehetsz más, csak az én Emilym.
A lány vonásai megenyhültek, arca felragyogott. Albus pedig magához vonta, s végre megtehette azt, amelyre már azóta vágyott, hogy utoljára itt jártak az előző nap: megcsókolta Emilyt, olyan gyengédséggel, amilyennel csak egy szerelmes férfi tud csókolni. Egy olyan férfi, akinek a szerelme nem a hirtelen fellángolásból, hanem mély érzésekből ered, s aki pontosan tudja, hogy mit csinál, még akkor is, ha nagyon fiatal.
Albus Potter mindig is különbözött társaitól, vagy testvéreitől. Nemcsak azért, mert ő örökölte egyedül nagyanyja, Lily Evans szemét, s ez által Harry Potter számára ő volt a legkedvesebb, hanem azért is, mert sosem érdekelték azok a dolgok, amelyek olyannyira fontosak voltak diáktársai számára. Sosem vonzotta a sakk vagy a kviddics világa, mint ahogyan nem hozta lázba nagybátyja, George Weasley Varázsvicc vállalata sem, ahová előszeretettel jártak diáktársai. Őt sokkal jobban érdekelték a könyvek, kiváltképp a pszichológia. Titkos álma volt az, hogy egy szép napon pszichológus váljék belőle, s segíthessen a bomlott elméjű embereknek. Persze soha senkinek sem szólt erről a vágyáról, mivel nem akarta romba dönteni édesapja gyengéden dédelgetett álmait arról, hogy egy napon Albusból miniszterelnök lesz, vagy legrosszabb esetben is auror. James kviddicsjátékosnak készült, s mivel tehetségét apjuktól örökölte, minden esélye megvolt arra, hogy álma valóra váljon. Az elsőszülött jogán, ő szabadon választhatott sorsa felől, míg Albusét Harry tervezgette. Albus mindig is engedelmes gyerek volt, s mivel rajongásig szerette az apját, nem merte elmondani neki jövőbeli terveit.
- Szeretlek, Al - bontakozott ki az ölelésből Emily.
- Én is szeretlek téged - bólintott a fiú, majd, mint aki menten szomjan hal, s az életet jelentő vizet a lány csókja jelenti számára, ismét magához vonta Emilyt.
Ezúttal hosszabb és szenvedélyesebb volt a csókjuk. Albus testén remegés futott végig, s érezte, hogy a fekete farmernadrágja egyre szűkebb. A lány is észrevette Albus férfiasságának ébredését, s finoman végighúzta rajta az ujját.
- Kívánlak - hörögte Albus.
Emily válasz gyanánt Albuséhoz dörzsölte a csípőjét. A fiú felnyögött, majd érezte, ahogy fejéből teljesen leszáll a vér.
- Akarlak… most!
- Itt nem lehet, sajnos.
- Menjünk a Szükség szobájába… mit szólsz hozzá?
Emily hátrált egy lépést. Albus érezte, hogy agya kezd tisztulni. Nem is bánta, hogy a lány ellépett tőle. Így legalább lenyugodhat. Emily egy ideig némán meredt rá, majd megcirógatta az arcát.
- Most nem lehet - szólalt meg -, majd legközelebb. Tudod, hogy ilyenkor az anyámnak kell segítenem. Lassan mennem is kellene.
Albus megigazította fehér ingét.
- Tudom. Nem is tartalak fel. Tisztában vagyok azzal, hogy dolgod van. Hogy menned kell. Csak kérlek, értsd meg, hogy már nem bírom sokáig. Szeretnék veled lenni, s nemcsak néhány percen vagy egy röpke félórán át, hanem egész éjjel. Azt szeretném, ha te lennél az utolsó, amit elalvás előtt látok, s a te csodálatos arcod lenne a legelső, ami ébredés után köszönt. Szeretnélek olyan boldoggá tenni, amilyen boldoggá te teszel engem. Mérhetetlenül szeretlek, Emily.
A lány rezzenéstelen arccal hallgatta végig a fiú vallomását, majd miután Albus végzett, átkulcsolta a nyakát és megcsókolta. Fogalmuk sem volt arról, hogy hány perc telhetett el így, talán csak egy, talán ezer, de nem is foglalkoztak vele. Mindig is megadták a módját a búcsúzásnak. Számukra minden búcsú olyan volt, mintha örökre el kellene válniuk.
- Jól van. Menjünk vissza a kastélyba. - határozott Albus.
Jól tudta, hogy Emily nem fog ellenkezni, mégis csalódott volt, amikor a lány elindult a kastélyba vezető úton. Így, fájó szívvel, de ő is erőt vett magán és követte Emilyt. Alig tettek meg öt lépést, olyan látvány tárult a szemük elé, amely megtorpanásra kényszerítette őket. Ez a látvány egy fekete taláros, középkorú férfi képében várt rájuk az ösvényen. A férfi zöld szemét kerek szemüveg takarta el, s homlokán villámalakú sebhely díszelgett, ami a védjegye volt. Ott állt előttük Harry Potter személyesen. Albus úgy meglepődött, hogy még Emily kezét is elfelejtette elengedni. Nem számított arra, hogy akárkivel is találkozzon errefelé, arra pedig végképp nem, hogy ez a valaki az apja legyen, akinek semmi keresnivalója az iskolában. Talán történt valami?
- Szervusz, fiam - vett erőt magán az apja, bár érezni lehetett hangjában a döbbenetet.
Albus azon tűnődött, hogy vajon mióta állhat ott Harry. Talán csak éppen most érkezett, vagy már régóta ott figyelt. A szemében lévő értetlenségből arra következtetett, hogy Harry nyilván mindent látott, s talán még az Emilynek szánt vallomását is hallotta. Végül is mindegy. Úgyis ideje volt már, hogy megtudja. Albus már rég be akarta mutatni a szüleinek barátnőjét, de Emily még túl korainak tartotta. De most már eldőlt. Az apja már tudja.
- Szia, apa.
Harry fürkésző tekintettel nézett fiára, majd Emilyt kezdte el vizslatni.
- Bemutatnál a barátnődnek?
- Persze, hát hogyne. - Albus Emilyhez fordult, majd az apja felé bökött. - Ő az apám, Emily. Apa, ő a barátnőm.
A lány kezet nyújtott a férfinak, s elővette legmegnyerőbb mosolyát, bár kicsit zavarban volt. Ezt az a halvány pír árulta el, amely akkor jelent meg az arcán, amikor Harry ránézett és arra kérte Albust, hogy mutassa be neki a barátnőjét.
- Igazán örülök, uram. Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetem. Emily Watkins vagyok.
Harry felkapta a fejét a névre.
- Van valami rokoni kapcsolatod Anabella Watkins professzorral?
- Igen - bólintott Emily - Ő az anyám.
- Áh, értem már. Akkor ezért voltál olyan ismerős. Pont ugyanolyan szép vagy, mint ő.
- Köszönöm, uram. Szívesen beszélgetnék önnel tovább is, de mennem kell. Minden jót, Mr. Potter.
Emily elment Harry mellett, Albus pedig reflexből követni akarta, de Harry elkapta a karját. A fiú megértette, hogy nem fogja ilyen könnyen megúszni a dolgot.
- Albus, miért nem mondtad eddig, hogy barátnőd van?
- Mert Emily nagyon szégyenlős, és nem akart még bemutatkozni.
- Értem. Szabad megtudnom, hogy mióta vagytok együtt?
Albus nagyot sóhajtott. Egy percre sem merült fel benne, hogy ne az igazat mondja. Még akkor sem, ha az igazságért valószínűleg meg fogják szidni.
- Egy éve, apa.
Harry arcára ismét kiült a döbbenet. Egy év, az hosszú idő. Meddig akartak még várni?
- Fiam, azért az esküvődre meghívtál volna minket?
- Persze, apa! Hogy kérdezhetsz ilyet?
- Nem is tudom - Harry úgy tett, mint aki nagyon elgondolkodik - Talán úgy, hogy egy éve jár egy lánnyal a fiam, és így kell megtudnom? Azt hittem, hogy mindent megosztunk egymással.
- Apa, kérlek, ne haragudj. Elmondtam volna hamarosan. Igazad van, ha neheztelsz, de akkor is! Megígértem neki, hogy titokban tartjuk még az elején. Egy kis ideig, amíg eldől, hogy mi lesz velünk.
Harry fia vállára tette a kezét.
- És eldőlt?
Albus először apja kezére pillantott, majd a szemébe nézett.
- Igen. Ő álmaim asszonya. El fogom venni. Ti is nagyon megkedvelitek majd.
Harry mélyen Albus szemébe nézett. Arra próbált rájönni, hogy tényleg ennyire komolyak-e a fiú érzései, vagy csak a pillanatnyi hév beszél belőle az iménti heves csókcsata után.
- Rendben van. Ha neked ő kell a boldogsághoz. Ha tényleg olyan nagyszerű, ahogy mondod. Amúgy, nekem is szimpatikus.
Nagy kő gördült le Albus szívéről.
- Köszönöm, apám. Különben, mit keresel itt? Történt valami?
- Csak annyi, hogy itt fogok tanítani.
- Tessék? - kerekedtek el a fiú szemei.
- Meghívtak vendégelőadónak. Holnap kezdek.
- Hűha. Nem is tudom, mit mondjak - hebegte Albus. - Hát gratulálok. Biztos nagyon jó tanár leszel.
- Köszönöm szépen a bizalmat, fiam - Harry Albusra kacsintott. - Aztán csak ügyesen az óráimon!
Albus válaszul magára erőltetett egy mosolyt. Fejét új gondolatok kerítették hatalmukba. Lily és James biztosan nem tudnak apjuk látogatásáról. Figyelmeztetnie kéne őket az apai jelenlét veszélyére. Habár nem értett egyet testvérei olyan nemű tevékenységeivel, mint a vécé felrobbantása, mégis csak a testvérei voltak. Vér a véréből. S nincs is tán nagyobb úr a vérnél…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Köszi a komit. Igazából ezt direkt hagytam kicsit unalmasabbra. Majd lesz jelentősége később:)